Pedig volna mit toldozni-foltozni, hiszen Kristen Stewart és csapata lyukat fúrt a bolygó fenekébe, s ezzel felébresztették az Árok alvó urát. Aggodalomra azonban semmi ok, a katasztrófa, hálistennek, elkerül minket.
Pedig minden adott volt hozzá. A hagyományos katasztrófafilmek premisszája: az emberiség végveszélyben. Tovább megyek, a hagyományos szörnyfilmek alapgondolata: az emberiség végveszélyben egy hatalmas bestia miatt. A japán kaijuk mindig e tézis köré épülnek, amelyek közül a nyugati fülnek legismerősebben talán Godzilla neve cseng. Persze Amerikát sem kell félteni, hiszen több évtizedes kultusza van az óriásszörnyek ámokfutásának, kezdve King Konggal, az ‘50-es évek gyöngyszemein (It Came from Beneath the Sea) át, egészen az újkori agymenésekig (Meg – Az őscápa). Az Árok nagy-nagy érdeme, hogy nem áll be a művészeti értékben igencsak megkérdőjelezhető produktumok sorába, nem dimenzionálja túl magát, és 80 millós büdzsé ide, A-listás sztár oda, egy monumentális baj minimális cselekményét mutatja be, amely során jóval több pénzt és időt fordítottak a látványvilág megalkotására és az emberközeli félelem bemutatására.
Nincs szó a megszokott várospusztításról, hőseinknek el kell jutnia A-ból B-be az óceánfenék sötétjében.
Sajnos ugyanez az egyszerűség érezhető a karakterek kapcsán is. Nora (Stewart) egy Ellen Ripley utánérzés (ami azt illeti, az egész film erősen merített az Alien-szériából), és noha erős, kompetens személyiség, jelleme szinte egy tapodtat sem mozdul. A mellékszereplők, ebből kifolyólag nem meglepő, hogy még ennyit sem tesznek meg, leszámítva a másik leányzót, Emily-t (Jessica Henwick), akitől másfél órán keresztül csak jajveszékelést hallunk, majd csodával határos módon, csettintésre vált harcos amazon fokozatra. A szereplőkben rejlő potenciál kiaknázatlanul marad, és bár mindegyiküknek jól ki van munkálva a fő attribútuma (főleg T. J. Miller tényleg vicces gyökérsége), ez attól még kevés. Pláne, ha egy Vincent Casselnek dirigál az ember.
Hiszen ő egy igazi kapitány, ha úgy tetszik a tanár úr az osztályban, akitől van mit tanulni, és aki vért pumpál az erekbe. Nem példabeszél, csak támogatást ad emberként egy olyan reménytelen küldetés során, amit az Árok népes lakóközössége veszélyeztet. Nem csak úgy tessék-lássék módon, hanem valódi fenyegetést jelent az ismeretlen faj. Legalább olyan félelmetesek, mint a diliházban játszódó horrorok (Grave Encounters és társainak) emberi, vagy emberfeletti rémei.
Az Árok lényei nem kímélnek: rendületlenül szedik áldozataikat, nincsenek csodás megmenekülések – csak, ha Noráról van szó, mert hát ő a főszereplő, neki még dolga van.
Szóval nincsenek itt nagy meglepetések, lévén egy ilyen típusú filmben a halál, bármennyire is morbidul hangzik, elvárt, a főhősnek pedig minimum a végszóig ki kell húznia.
A feszültséget másvalami tartja fenn: a képiség. Nyomasztó egy világ a Mariana-árok, 11 kilométeres mélységben persze nem is várható más. Tavaly áprilisig a James Cameront is a fedélzeten tudó Deepsea Challenger merült le utoljára az aljára. A legendás rendezőnek mindig is nagy szívügye volt a vízi világ, A mélység titkában filmnyelvre is fordította szenvedélyét. William Eubank rendező jócskán merített is belőle, témáját tekintve. Azonban az Árok legjobb pillanatai azok, amelyekkel A tengeralattjáró klausztrofób, reményvesztett képsoraira hajaz. Érezhető a csapat páni félelme, amint az oltalmazónak tűnő, de koporsóként funkcionáló bázis szűk alagútjaiban küzdenek szabadságukért, életükért. Odakint a vaksötétben pedig csak az elemlápáikra támaszkodhatnak, mintegy placebó biztonságérzetbe kapaszkodva.
És mi, nézők is csak ennyit látunk: rengeteg arcközelit és homályba burkolt veszedelmet – meg néhány szuperlassított szekvenciát, ami felett szemet hunyok.
Ezért pedig nagy dícséret jár, mind az operatőri, mind a látványtervező csapatnak. Jól használják ki azt az alapvető mentalitást, miszerint az foglalkoztat leginkább, amit nem látunk. Munkájuk a filmvégi „csata” során ér csúcsra, amint a gonosz kimutatja a foga fehérjét (amitől még Cthulhu is összerezzenne egy rosszabb napján). A feszültséget azonban kisvártatva felemészti a soron következő fordulat, vagyis amit annak szántak, valamint a jámbor gondolati mező. A szeretet, az odaadás fontossága, és az ember ostobasága a természettel vívott (kiprovokált) harcban, amelyből soha nem tudtunk, és soha nem is fogunk tudni tanulni.
William Eubank első nagy költségvetésű filmje a szélsőségek mozija lett. Egyszerre tud erélyes és gyenge lenni minden aspektusában. Ettől függetlenül az Árok szórakoztató mozi, amolyan kényelmetlen ficergést okoz, sokszor nem pejoratív értelemben véve, hanem a műfajának és témájának legfőbb elvárásának megfelelve.
