Moziban

A nemi erőszak keresztjét cipelték – Ártatlanok

A luxemburgi Anne Fontaine Ártatlanok című drámája második világháború idején megerőszakolt lengyel apácák gyötrelmeit taglalja. Filmjében a borzalmas bűntett szerencsére nem attrakció, ellenben női összefogással és erős hittel feldolgozható trauma. A kérdés, hogy ez baj-e? A líraiságában gyönyörű film láttán személyes álláspontom még magam is faragom.

Anne Fontaine döbbenetes témaválasztása csúcsra járatja a második világháború abszurd borzalmát: az 1945 végén játszódó Ártatlanok középpontjában szovjet katonák által megerőszakolt és teherbe ejtett lengyel apácák állnak, akik áldott állapotukat és a velük megesett bűnt képtelenek összeegyeztetni keresztény hitükkel. A sztori Madeleine Pauliac, Lengyelországban szolgáló francia orvosnő beszámolói alapján íródott.

A zárdák puritán, fekete-fehér világa és az elszenvedett bűn tematikája tálcán kínálja a minimalista megközelítést, azonban a luxemburgi rendezőnő inkább a lírai realizmus hagyományához fordult segítségért. Ez a tudatos alkotói döntés pedig végletesen meg fogja osztani a közönséget. Megosztott engem is. Megtekintés közben ugyanis jóleső hiányérzet járt át:

az Ártatlanok soha nem lesz kanonizált filmművészeti érték, csak egy „fenségesen szép” művészfilm, ami nekem tetszik.

Minderről a közérthető, típusfigurákkal és melodrámai fordulatokkal dolgozó, a történelmi miliőt csak felskiccelő elbeszélésmód tehet, amit a filmből áradó eredendő szépség, tisztaság és nőiség ellensúlyoz.

Valahol tehát nagyon is örülök, hogy a rendezőnő nem erőltet rá valamiféle entellektüel, egyetemes badarságot a terhelt sorsú apácák történetére. Anne Fontaine nem történelmi horrort forgatott, hanem életművének legújabb, női útkeresésről és/vagy kiteljesedésről szóló darabját. A rendezőnő általában kivételes empátiával, ámde racionális távolságtartással közelít hősnőihez, mint például a kiüresedett házasságát értelmezni próbáló orvosnőhöz a Nathalie…-ben vagy a függetlenségével viaskodó divattervezőhöz a Coco Chanelben.

Az Ártatlanokban azonban megbillen a mérleg: értelemszerűen az együttérzés irányába. Fontaine megértést tanúsít a megerőszakolt apácák megingott hitével szemben, és átélhetővé tesz féltucatnyi megkönnyebbülésre váró női sorsot. Szerintem film még nem hozta ennyire közel hozzám azt az indokolatlan szégyenérzetet, amit egy nemi erőszakon átesett és a hallgatást választó nő érezhet.

Fontaine egyszerre több azonosulási pontot is felkínál, a vallási doktrínákkal viaskodó apácákon túl egy gyakorlatias medikus külső szemszögét is. A francia Mathilde a Vöröskeresztnek dolgozik: a haláltáborok túlélőinek talpra állításában és hazajuttatásában segédkezik. Nem mellesleg munkáscsaládból származik és szimpatizál a kommunista tanokkal. Az Ártatlanok legigézőbb vonása pedig éppen az a finoman szőtt karakterábrázolás, ahogy a rendezőnő Mathilde színeváltozását körbejárja. Az agyondolgoztatott, kommunista medikusból szép lassan előbújik a nő és a női szolidaritás: megérti a nézeteitől oly távol álló apácák lelki válságát. Fontaine nagyszerűen hozza helyzetbe a figurát: megélheti a szex természetességét, ugyanakkor egy szovjet katona erőszakoskodását is. Megérinti az apácák redundáns imádságainak tisztasága és a szövéssel, játékkal töltött esték harmóniája.

Másrészt Fontaine elgondolkodtató összhangot épít fel Mathilde (a francia Lou de Laâge) és a még világi életében sokat tapasztalt Maria nővér (a lengyel Agata Buzek) között. Értékrendbeli különbségüket meglepő párhuzamok segítik felszámolni: az apácalétet és a katonaorvosi hivatást éppúgy meghatározza a felettesnek való feltétlen engedelmesség, ahogy mindkettejüket nemesíti vagy a szerzetesi fogadalom, vagy a hippokratészi eskü. Egymás felé nyitásuk megható bizonyítéka egy gyönyörű vallomás:

A hit huszonnégy óra kétség és egy perc remény.

Az Ártatlanok nagy erénye, hogy az apácák nem erkölcscsősz, hanem egytől-egyig esendő figurák. Fontaine megmutatja, micsoda mindennapos erőpróbát élnek át ezek az önmegtartóztató nők, akik Krisztus jegyeseiként próbálják meg leélni életüket. A rendezőnő beláttatta velem, hogy tiszteletet parancsoló a kitartásuk, és kételyeik ellenére sem hamis a boldogságuk. Épp ezért tűnik még förtelmesebbnek a nemi erőszak, ami kibillentette őket az egyébként is illékony lelki egyensúlyból.

Fontaine jobbára mellőzi a naturalista rettenetet – a cselekménybe is az erőszak bekövetkezte után csatlakozunk be – a reakciók, a megküzdési stratégiák mégis szíven ütöttek. A rendezőnő sorra veszi, miért is feldolgozhatatlan az apácák számára a szovjet katonák tette. Szüzességi fogadalmuk egyszeriben szertefoszlott: testüket senki nem érinthette, terhességük azonban nem éppen szeplőtelen fogantatás eredménye. Olyan testi változásokat élnek meg, amiről lemondtak, és aminek hiányát már régen elfogadták. Ráadásul miként lehetséges, hogy Isten hagyta megesni ezt a tragédiát Krisztus jegyeseivel? A nyelvét köszörülő külvilágtól pedig nem is kérhetnek hivatalos segítséget. Az apácák fizikai és lelki kínjait úgy zúdította rám a rendezőnő, hogy közben a „zárda” vagy a „cella” kifejezések borúlátó tartalommal telítődtek.

A film legerősebb, középső szakasza éppen a zárda összeomlásának, belső rohadásának keserű ígéretét hordozza – a második világháború pokla szó szerint elérte az apácákat. A mélyen hívő főnővért (az Idából ismert Agata Kulesza) és a tapasztatlan Zofia nővért (Anna Próchniak) a bűnbeesés felé taszítja a tragédia. Előbbit rideg dogmatizmusa gyilkosságra, utóbbit feléledő anyai ösztönei (arcmimikára épített gyönyörű jelenet!) öngyilkosságra bujtja fel. A zárda jövője ráadásul a sztálini egyházellenesség fényében egyébként is kétséges. A vakítóan fehér, téli tájképek és a zárda üres, szürke folyosói hidegrázóan árnyalják ezt a kilátástalanságot. A kegyelemdöfést pedig a szüléseknél segítő zsidó orvos adja: a férfi az év legmorbidabb poénját süti el a vajúdó apácák jelenlétében.

Idővel azonban feltűnnek az Ártatlanokat megosztó melodrámai vonások. A filmbeli apácák egytől egyig típusfigurák. Fontaine mintha strigulázná a lehetséges reakciókat, és megoldása számos gyönyörű vagy éppen nyomasztó pillanatot eredményez, de azért kényelmetleneket is. A gyilkossá kikiáltott főnővér például annál összetettebb karakter, minthogy szifilisztől rohadó antihősként nyerje el méltó büntetését. Mathilde kommunista meggyőződése pedig csak erőltetett adalékként hat.

A biztosítékot azonban az ötletszerű, kidolgozatlan és teljesen váratlan happy end veri ki. Bárdolatlan húzás ez, mint holokausztfilm végén a megszabadulást ünnepelni. Giccs üti fel a fejét: beköszönt a tavasz, gyerekzsivaj járja át a zárdát. A nővérekről fotó készül, ami talpra állásuk példaértékét közvetíti a 21. századi női sorstársak felé. Az Ártatlanok végül a traumák feldolgozhatóságát, a nőkben lakozó erőt és egymás iránti szolidaritásukat ünnepli.

És visszatértem a kiindulóponthoz, hogy ez baj-e? A bűn súlya folytán úgy tűnik, igen! De ettől az Ártatlanok még hat rám, megérint, és emiatt nagyon szeretem!

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Hirdetés

Hirdetés