A brit rendező biztos kézzel szállítja a kultfilmeket, de az Arthur király – A kard legendája még magasabbra tette a lécet: az eklektika, metál középkor, férfidivat és Charlie Hunnam kombójával Guy Ritchie úgy odateszi, mint talán eddig soha.
Az Artúr-mondakör egyike a kedvenc témáimnak, feldolgozásai azonban ritkán nyerték el tetszésemet. Bár imádom a Gyalog galoppot (Terry Gilliam és Terry Jones, 1975), valljuk be, a Pendragonok legendájához nem sok köze van. Az Excalibur (John Boorman, 1981) jóval többet merít belőle, itt azonban a személyes történeteknek jut kevesebb tér. Az Egy ifjú jenki Arthur király udvarában (Ralph L. Thomas, 1995) és az Egy kölyök Arthur király udvarában (Michael Gottlieb, 1995) Mark Twain művéből indulnak ki, ahol Artúrnak egy teljesen más megközelítése szerepel.
Az első lovag (Jerry Zucker, 1995) ismét eltávolodik az alapanyagtól, teljesen nélkülözi a fantázia elemeket, ellenben leszállítja a ’90-es évek egyik legjobban sikerült romantikus történetét, ami Lancelot (Richard Gere) és Guinevere (Julia Ormond) szerelmét állítja a film középpontjába. Az egyik legizgalmasabb feldolgozás 2004-ben készült, az Artúr király (Antoine Fuqua) azonban megint csak nem a mondakör, hanem a mögötte álló valós személyt igyekszik bemutatni.
Az idő előrehaladtával egyre realisztikusabb adaptációk készültek – amelyek ugyan filmként megállták a helyüket, de a legenda finomságaiból egyre többet veszítettek. Már nagyon megérett az idő egy olyan feldolgozásra, ahol ismét életre kelhet a mágia, és ami bebizonyítja, hogy
Artúr történetének a 21. század számára is van üzenete.
Ritchie végre visszamegy a kályhához, de onnan olyan, még sosem járt úton indul el a néző felé, aminek a végeredménye csakis egy olyan film lehet, ami élő bizonyítékul szolgál arra, hogy van új a nap alatt még akkor is, ha már egy unásig ismert történetet mesél el az ember.
Ez az Arthur király – A kard legendája legnagyobb erőssége: hogy a saját, Joby Harolddal és Lionel Wigrammal közös forgatókönyvéből dolgozó Ritchie úgy tudja az ismert elemeket új köntösbe (illetve szuperdögös cuccokba) öltöztetni, hogy szinte észre se vesszük, hogy egy több száz éves mesét nézünk. Mert a mese – még ha bizonyos csavarokat tartogat is – jól ismert: Uther Pendragon (Eric Bana) meghal, fia Arthur (Charlie Hunnam) messze földön nevelkedik, majd amikor visszatér apja ősi kastélyába, Camelotba, ő az egyetlen, aki ki tudja húzni a kardot a kősziklából. Ő a trón várományosa, de azt ellenségei bitorolják – az eredeti mondában Mordred (Rob Knighton), itt szövetségese, Arthur nagybátyja, Vortigern (a szupergenya Jude Law). Arthur összefog a mágussal (Astrid Berges-Frisbey) és segítségével visszaszerzi trónját.
Persze Ritchie történetében nem ilyen lecsupaszított a cselekmény, a szerzők ügyesen töltötték ki a legendában maradt űröket. Arthur bandát szervez leendő lovagjaiból (feltűnik köztük Djimon Hounsou és Aiden „Kisujj” Gillen is), olyan dörzsölt csapatot, ami akár a Blöffben is megállná a helyét. Itt máris megjelenik egy a direktor kézjegyei közül, de a banda nem az egyetlen: az alvilági üzelmek – igen, jól olvastad, Arthur Londonium legnagyobb csibésze –, a fejben előre lejátszott jelenetek, a lassított – ezúttal kung-fuval (!) bolondított – bunyók, a szarkasztikus humor mind-mind olyan jellemzők, melyek az egyébként tökéletesen közönségfilmként funkcionáló Arthur királyból az auteur legújabb darabjává avanzsálják ezt a blockbustert.
Ritchie nem kötött kompromisszumokat.
A zeneválasztás, a fantasy elemek tökéletesen eklektikus keveréke (mintha a 300 vegyülne a Warcrafttal és minden valaha készült középkori filmmel), a finn metálbandák klipjeibe kívánkozó látványvilág, és a pofátlanul jól öltözött szereplők (Arthur egyik-másik outfitjében simán grasszálhatna a városban) – hihetetlen, hogy mindebből sikerült egy tökéletesen kiegyensúlyozott elegyet keverni. Sehol nem lóg ki a lóláb, a film mind a 126 percének helye van a vásznon – és bizony néztük volna még tovább is.
Nekem az a sejtésem, hogy lesz is még rá lehetőségünk, hiszen a hihetetlen precizitással építkező film végére még a csapat fele be sem futott. Guinevere, Lancelot, Merlin hiánya most az egyszer inkább tűnik ígéretnek, mint hibának – bízunk benne, hogy Ritchie legalább annyit lát még a témában, mint mi nézők, és készít nekünk még egy-két folytatást ehhez a parádés mozihoz!
