Edward Norton fura figura. Szomorkás szeme komikus belsőt, szigora munkája iránti törődést takar. Az Árva Brooklyn egy életmű-összegző krimi, egy szerelemgyerek, ami mégis nevelőszülője génjeit hordozza.
Lionel Essrog (Norton) Frank Minna nyomozó (Bruce Willis) szárnyai alatt cseperedett felnőtté. Árvaként apát, kezdő magándetektívként mentort, senkiként pedig példaképet látott a Főnökben. Miután a szeme láttára lőtték le, elhatározza, hogy felgöngyölíti egykori mestere ügyét, amit nem tudott végigvinni. Ez azonban nem kismiska a brooklyni városvezetés szennyeséhez vezet.
Az Árva Brooklyn egyszerre idézi a film noir és a melodráma klasszikus éráját.
Lionel hosszú árnyékot vető közlámpák kereszttüzében rója a félhomályos sikátorokat az igazságot kutatva, Daniel Pemberton bőr alá kúszó, dobhártya-cirógató jazz muzsikájának kíséretével. A titok különös, cigaretta- és sörétszagú füstbe burkolózik, a köd közepén pedig mindinkább felsejlik a femme fatale. Laura (Gugu Mbatha-Raw) leendő jogászként és lakossági aktivistaként igyekszik jobb hellyé tenni a környéket – hogy a néhai Minna nyomozó miért figyelte őt, rejtély. Találkozásuk, kölcsönös szimpátiájuk egy végzetes, plátói románccal kecsegtet a férfi számára, amiből ő maga is tudja, hogy nem kerülhetnek ki tisztán győztesként.
A színészzsenit leginkább az ehhez hasonló, sötétebb szerepeivel szokás azonosítani, így az Amerikai história X neonácijával vagy a Harcosok klubja narrátorával. Az Árva Brooklynban is ilyen jelenségnek tűnik, s mégsem az. Nem egy alkalommal csillogtatta már meg komikusi vénáját, például Wes Anderson filmjeiben (Holdfény királyság), és most is humorosabbra vette komolynak ígérkező figuráját. Nem fullasztja meg unott mélabúval, s teret ad főszereplője „flúgosságának”. Lionel ugyanis Tourett-szindrómás kényszerbeteg, ami nem feltétlenül jó kombináció egy maffiába hajló politikai játszma során. A leglehetetlenebb helyzetekben a legröhejesebb reakciókat váltja ki belőle betegsége, szóvicceket rikácsol, rasszista félreértéseket szít, elbagatellizálja a számára a világot jelentő idol halálát.
Az elsődleges humorforrás kissé önismétlővé válik, noha egy esendő, elveszett ember legfontosabb attribútuma, amely a karakterfejlődésével rímel.
Lionel ugyanis introvertált személyiség, aki csupán segíteni szeretne a nyomozásban. Frank halálával azonban ő örököli kabátját és kalapját. Szinte gyerekes révületbe kergeti a „nagymenőség” érzése, magabiztosságot kölcsönöz neki. A cselekmény előrehaladtával ez egyre gyarapodik, s ezzel egyenes arányosan ritkulnak a rohamai.
A hagyományos noir-hős magabiztosságát, maszkulinitását leromboló férfikép azért nem válik nevetségessé, mert minden porcikájában azonosulni tud a film és egyben korszaka hangulatvilágával. A cinizmus és intrika nem áll távol Nortontól, a már említett Harcosok klubja mellett az Árva Brooklynnal szoros emocionális kapcsolatban álló Az utolsó éjjel New York-ábrázolása is visszaköszön. A különbség, hogy itt most nem ő mondja ki, hanem megmutatja a várost, amiben sem Monty Brogan, sem Lionel nem találja és nem is akarja megtalálni a helyét.
Az ’50-es évek Amerikájában járunk, és bár véget ért a nagy depresszió kora, az emberek kétségbeesettsége közel sem. A tőzsdekrach nem múlt el nyomtalanul, és ha egy ilyen traumából kell felocsúdnia egy társadalomnak, abban garantáltan nem lesz egyöntetű köszönet. Moses Randolph (Alec Baldwin) a markában tartja az egész polgármesteri hivatalt, jó szamaritánusként tetszeleg az elit köreiben, méla undorral néz le a lakhatásukat féltő népre (főleg a színesbőrűekre). Parkokat és hidakat építtet, és tényleg elhiszi, hogy ő Robin Hood, aki elvesz, de visszaad. A politikai szféra az össztársadalmi sokkból úgy próbál kilábalni, hogy elébe vág egy esetlegesen eljövendő, újabb gazdasági válságnak. Legalábbis ezt szónokolja, majd hittételként odaveti főhősünknek, „Bármit megtehetek!”.
Meg is teszi, hiszen nem lesz itt forradalom, ahhoz túlságosan is félnek az emberek, inkább csöndben tűrnek. Ezeket az embereket testesíti meg az Árva Brooklyn harmadik nagyágyúja, Willem Dafoe.
Hajléktalannak tűnik, nyomorúságos életet él, egy szavával lázadást szíthatna, de nem teszi. Mert van egy álma, az egyetlen, amije még megmaradt, s ami azon nyomban elveszne, ha szóra nyitná száját. Egy alternatív valóságban ő válhatna Jokerré, hiszen minden adott hozzá. Elnyomott kispolgárság, burjánzó korrupció, hazug fényűzés, a társadalom által kitermelt gonoszság – csak nem egy anarchista, hanem egy politikai vezető rémképében.
Edward Norton második rendezése pont e direkt fogalmazás miatt hagyhat kivetnivalót sokak szemében. Helyenként túl sokat szajkózza politikai kritikáját, és túl kevésszer bízza a nézői értékítéletre a véleményezést. A kép- és hangvilág, a triumvirátus (és a többi mellékszereplő) pazar játéka és végül, de nem utolsó sorban a rendíthetetlen akarat viszont kompenzál minden didaktikus elemet. Hűen tükrözi alkotója mentalitását, maximalizmusra törekvő attitűdjét. Kis túlzással élve egymaga hozta tető alá Jonathan Lethem regényének adaptációját, rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként és persze főszereplőként valósította meg közel 20 éve húzódó tervét. Példás hozzáállásának hála nem maradt Árva Brooklyn.
