Fókuszban Kritika

Egészségben, betegségben – Ash is Purest White

Egy férfi és egy nő évtizeden átnyúló viharos viszonyát ábrázolja az Ash is Purest White. De Jia Zhangke legújabb filmje, nemcsak erről a két emberről szól, hanem a mögöttük rohamosan fejlődő és változó Kínáról is, amiben múlt, jelen és jövő örökös feszültségben van együtt.

A filmben sokat mondanak a jól kiválasztott képek. Különösen a nyitójelenetben. Az Arany Pálmáért harcba szálló Ash is Purest White nyitánya pedig minden csak nem szokványos. Egy buszban vagyunk. Egy kopottas, lerobbant, zötykölődő buszban. Nyúzott arcú, középkorú férfiak arcát veszi a kamera, akiknek szemében alig pislákol az élet, úgy pöfékelik a cigarettafüstöt, mint a gyárkémény. Majd hirtelen egy rövid hajú, fiatal nő arcára váltunk, akinek szeméből, lényéből sugárzik a tettrekészség, az erő. Akiről azonnal elhisszük, hogy mindent megtesz a saját céljaiért.

Ez a sziklaszilárd, erőt sugárzó arc fog minket a film két órája alatt végigkísérni. Ez az arc, Zhao Qiao (Zhao Tao) arca, aki a közép-kínai iparváros, Datong környékéről próbál kitörni, de nemcsak magának, hanem bányász apjának is próbál jobb életet teremteni (az öreget egyszerre fenyegeti az alkoholizmus és a leszázalékolás). Zhao nem a biztonságos utat választja erre, egész konkrétan a helyi bűnszövetkezet egyik kisfőnökének, Guo Binnek (Liao Fan) a barátnője. A bűnözői lét erőszakossága viszont lassan kezd egyre nyomasztóbb lenni, és mikor Bin egyik barátját meggyilkolják, a lány hiába próbálja Bint a normális élet és a házasság felé terelni, a férfi hallani se akar erről.

Bin a gengszterfilmek és a betyárlét évszázados hagyományai által sulykolt „becsület” alapján viszonyul az élethez, ami persze sokkal összetettebb, váratlanabb és könyörtelenebb. Az élet pedig hamarosan szét is szakítja a párost. Egy tömegverekedés során Zhao elsüt egy pisztolyt Bin védelmében, amiért börtönbe kerül. Hosszú évek után szabadul, kint nem várja senki. Elindul, hogy felkeresse a férfit, de az már nem akarja látni.

Megváltozott, a nő is megváltozott, ahogy az egész ország-világ, ami körbeveszi őket.

Egymásra találnak még? Van még hely azoknak, akik egykor kiszakadtak az élet körforgásából, vagy csak a boldog emlékek utáni kapkodás tartja őket életben?

Hiába jelennek meg benne látszólag ismerős műfaji toposzok, az Ash is Purest White tökéletes ellentéte a könnyen befogadható közönségfilmnek. De aki már látott bármit is Jia Zhangke-től (Ősi folyók), annak ez nem meglepetés, hanem tény.

A kortárs kínai film „hatodik generációjának” képviselője lassan két évtizede ábrázolja a világ legnépesebb országának azt az oldalát, amit a kultúrpolitika inkább takargatni akar.

A kizsigerelt munkásosztály, a csellengők, napszámosok, számkivetettek sorsát és életét, miközben Kína és a kínai társadalom folyton változik, morajlik, hullámzik, mint a tenger. A szociális (sokszor egyenesen dokumentarista) realizmus és a drámai egzisztencializmus keveredik a táj és a vidéki közeg erőteljes képi megjelenítésével.

Szinte egyfajta fricskának is tekinthető a rendező részéről, ahogyan a film elején felvonultatja a klasszikus hongkongi gengszterfilmes konfliktusokat (rivális bűnbandák, nagyra törő főhős, a két világ között őrlődő szerelem), hogy aztán alig fél óra után ki is iktassa őket. Mert ahogy a való világban, úgy az Ash is Purest White-ban is komoly, egész életre meghatározó súlya van a fizikai tetteknek és az erőszaknak. A film első szakaszát lezáró verekedés-jelenetből hiányzik bármiféle koreografált elegancia, nyers, húsbavágó és sokkoló, és egyben valaminek a végét is jelzi. Az idillnek és álmoknak a végét, amire Bin és Zhao kapcsolata épült.

A három különböző idősíkban (2001, 2006 és 2017) mindig a változás játssza a főszerepet. A változás iránti vágy. A változások, amik formálnak egy kapcsolatot. A változások, amik a minket körülvevő közeget is átalakítják.

Az elhidegülő férfi-nő kapcsolatról számos film szól, de ahogyan Jia Zhangke mesél róla, az teljesen egyedi.

Az előtérben ott van Zhao és Bin kapcsolata, de a háttér, a kínai vidék változása ugyanolyan fontos és kihangsúlyozott. Sőt, idővel a tájak, a hömpölygő embertömeg, az egyre modernebb városok utcáiról komponált képek jelentősége növekszik.

Leginkább azért is, mert Zhangke inkább a képek erejében hisz, mint a párbeszédekben. Méltóságteljes tempóban, szinte a tengeri apály ritmusában megy előre a film. Hatalmas nagytotálok és intim közelik váltakoznak nála, kamerája sokszor olyan nyugodt, szenvtelen tempóban megy előre a szereplőkkel, mint a régi idők mozimestereinél (sokszor Antonioni jutott eszembe).

Amikor a férfi és a nő ismét találkozik, nincs könnyes összeölelkezés és csók, nincs andalító muzsika, csak az eső halk kopogása és két ember beszélgetése, akik között valami végleg véget ér.

Mindez kilenc percen át, egyetlen vágás nélkül.

Zhao megy és megy, járja a vidéket, keresi a célt, a szerelmét, majd az élete értelmét ebben a már számára is idegen világban, mi pedig mindvégig vele vagyunk. Az őt körülvevő férfiak magára hagyják, félretessékelik vagy kihasználják, magának kell megteremtenie a közeget, ahol élhet.

A régebbi idők olcsó lámpáit felváltja a vibráló neon, majd a modernebb fények.

A kopott, rozsdamarta buszok eltűnnek, helyettük halkan sikló vonat szeli a vidéket.

A kietlen, egykor félsivatagos tájat, amiből gombamódra növekszenek ki az új korszak lakónegyedei. A háttérben felcsendülő tradicionális kínai dalok és hongkongi popslágerek elhalkulnak és helyüket a nyugatias nemzeti rock veszi át.

A film fő gerincét a rendezés mellett természetesen a két főszereplő kiváló, naturalisztikus alakítása alkotja. Liao Fan a lobbanékony, kívülről kemény, de belül nagyon is sebzett gengszterként remekel, de Zhao Tao a mozi dobogó szíve és lelke. Kiállásával, testbeszédével, megjelenésével, karizmájával képes elhitetni velük karakterének minden életszakaszát. A cserfes huszonévest, az élet által meggyötört harmincast, és a csöndesen magabiztos, megkeményedett negyvenest. Nem a testi, hanem a lelki átváltozást képes megjeleníteni. Nem meglepő, hogy a színésznő gyakorlatilag már két évtizede ugyanazt a múzsaszerepet tölti be Jia Zhangke-nek, mint régen Gong Li Zhang Yimou-nak.

Az Ash is Purest White minden allegorikus képi megoldása (minden korszakváltást egy fejlettebb közlekedési eszközön való utazás jelöl) és műfaji flörtölése ellenére csöndes, mélyen humánus, emberi dráma tud maradni.

De mellette párhuzamosan látjuk a mozgóképes tablót a rohamosan változó Kínáról, ahol a modernitás szép lassan elmossa a tradíciót,

a beton a zöldet, a technológia az embert (az utolsó jelenet, amiben a biztonsági kamerák játsszák a főszerepet ügyes utalás Zhangke-tól, az ország ijesztően disztópikus arcfelismerő rendszerére).

Félek, sokakat el fog riasztani a távol-keleti közeg, a lassú tempó, az akciódús cselekmény hiánya. Pedig a film egy európai szemmel is teljesen átélhető, átérezhető történetet és korrajzot kínál. Az Ash is Purest White az év egyik legerősebb, legkiforrottabb és legjobb filmje.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..