Az Assassin’s Creed tálcán kínálta a tökéletes filmadaptáció lehetőségét. Csak talán nem egy shakespeare-i királydrámán edződött rendezőt kellett volna megbízni vele, hanem, teszem azt, egy videojáték-rajongót.
Még mindig várnunk kell arra a pillanatra, hogy elkészüljön végre egy jó videojáték adaptáció. Én azt gondoltam, az Assassin’s Creed majd ilyen lesz, épp ezért nagy csalódás, hogy ennél még a Warcraft is közelebb került a videojáték-rajongók moziba csábításához.
Azért bíztam benne, mert az Assassin’s Creed mindig is egy tökéletes film lehetőségét hordozta magában. Átkozottul jó például az univerzuma: a világ két háttérhatalom, a templomosok és az asszasszinok állandó harcának a terepe. 2012-ben érkezne el a világvége a templomosok segítségével, ha megtalálnák az Édeni Almát. Ebben egy fantasztikus találmány, az Animus nyújthat segítséget, amely képessé teszi az embereket arra, hogy a génjeik vonalán keresztül visszamenjek őseik testébe, így a múltba. A játék olyan világokba visz minket, mint a keresztes háborúk sújtotta Jeruzsálem, a városállamok uralta reneszánsz Itália vagy épp az amerikai függetlenségi háború – ezek mind a templomosok és az asszasszinok csataterei voltak.
A film ebben az alternatív valóságban játszódik. Egyes elemeket átvettek, másokkal tágították az Assassin’s Creed univerzumát. A főhős például egy új figura, Cal Lynch (Michael Fassbender), akit napjainkban gyilkosságért ítélnek halálra Texasban. A templomosoknak szükségük van a vérére, ezért meghekkelik a kivégzését. Lynchet Madridba viszik, beültetik az Animusba, ahol Sofia (Marion Cotillard) rábírja, hogy keresse meg nekik az Édeni Almát. A férfi az egyik őse, Aguilar testében egészen a spanyol inkvizícióig megy vissza, ott veszett nyoma ugyanis a misztikus tárgynak.
Azzal még nem feltétlenül lenne baj, hogy Hollywood egy új történetszálat hoz létre.
A baj azzal van, hogy egyszerűen nem értették meg, miért is annyira jó az Assassin’s Creed.
A játék döntő részben a múltban játszódik, ott válik a mezei pultosból (=átlagos felhasználó/néző) bitangmenő harcos. A kreátorok jól éreztek rá arra, hogy parkour stílus remekül passzol a történelmi emlékművekhez, és sokkal királyabb lehet az extrém sport stílusában panelházak helyett világcsodákat megmászni. Ezt keverték össze a Mátrix akciójeleneteivel és a Grand Theft Auto nyitott világával, ebből született meg a tökéletes és hihetetlenül szuggesztív játékélmény.
Ehhez képest a film nagyrészt a jelenben operál, ott is szűk, zárt terekben. A spanyol inkvizícióban játszódó jelenetek magasan a mozi legjobbjai, ezekben érződik igazán Justin Kurzel rendező kézjegye, elsősorban előző filmje, a Macbeth csatajelenetei. Pont ilyenkor éreztem, mennyire hiányzik a vér a filmből (a játék és a Macbeth is kellően erőszakos volt), meg is kell jegyeznem, mennyire felháborít, hogy a tizenéves korosztály szűk szegmense miatt milyen sok nézőnek jut rosszabb élmény osztályrészül.
A legnagyobb baj persze nem a vér hiánya vagy a múltbeli jelenetek szűkössége. Hanem hogy a jelenben játszódó részek hihetetlenül rosszak. Teljes egyensúlytalanság jellemzi a filmet, temérdek személyes drámát kapunk katasztrofális figuráktól, akikkel ráadásul nem lehet azonosulni (hogyan várhatták el, hogy majd egy kegyetlen, halálraítélt, antipatikus gyilkossal érezzünk együtt?!). Emiatt az Assasin’s Creed döntő része unalmas. A karakterek pedig szinte a legrosszabbak, akiket életemben láttam. Sofia egyik pillanatban hisz az asszasszinokban, a következőben vendettát esküszik ellenük. Sajnos nem lőhetem le a poént, de a végén egy orbitális hiba van a forgatókönyvben, egyszerűen érthetetlen, ki és hogyan hagyhatta benne.
A jelenbeli részek döntő súlya és azok gyengeségei miatt az Assassin’s Creed gyakorlatilag egy gyenge A Da Vinci-kód utánzat lett, pedig az említett film sem volt jó. Kizárólag a középkori jelenetek miatt érdemes megnézni, csak hát abból sajnos nagyon kevés van. De inkább azt mondom: haladjanak tovább, kérem, nincs itt semmi látnivaló!
