Kritika

Terrakotta terepasztalon virágzik ki a szerelem – Asteroid City

Asteroid-City-Jason-Schwartzman

Az Asteroid City az űrkutatás izgalma és a poros amerikai kisváros unalma mögött egy bénító érzésről beszél: a gyászról.

Wes Anderson filmjei rendre egyre stilizáltabbak, modellszerűbbek, ami sok nézőt (és egykori rajongót) a halálba kerget, de akadnak még, akik továbbra is kitartanak a csodabogár rendező pasztell víziói mellett. Az Asteroid City minden korábbinál mesterségesebb érzetet kelt, amit a szokottnál is önreflexívebb történet és a többszörös keretezés is aláhúz. A filmben látható történet ugyanis színdarabként születik meg (a szerző: Edward Norton), amit megrendeznek (Adrien Brody jóvoltából), majd a tévében is közvetítenek (Bryan Cranston konferálása mellett). Hovatovább Scarlett Johansson egy olyan színésznőt játszik, aki a színdarabon belül is színésznőt játszik… A megjelenített mikroközösség zártságát pedig az is fokozza, hogy egy ponton a kisvárost, Asteroid Cityt karantén alá vonják, így az élet még izoláltabb és szabályozottabb lesz.

Könnyű elmerülni a sok áttétel örvényében, ám míg az elidegenítő eszközök egy része beleillik ebbe a világba (a narrátor vagy az illúziót megtörő, kiszóló színészek), Wes Anderson azzal is nyomatékosítja a színpadiasságot, hogy újra és újra jelenetkártyákat mutat fel, amelyek nemcsak kizökkentőek, de darabossá is teszik a filmet, elvéve az egyik legnagyobb erényét, a sodró lendületét. Ezzel szemben a finomabb vizuális keretezés, az osztott képmező vagy az ablakokon, ajtókon át felvett jelenetek jobban szolgálják a filmet, kényeztetik a szemet és az intellektust egyaránt.

Az Asteroid City legmaradandóbb képei bizonyára azok lesznek, amelyeken Jason Schwartzman és Scarlett Johansson beszélgetnek a bodegáik ablakain keresztül.

Ez a kontextus ha tetszik, megalapozottabbá teszi a szokás szerint díszletnek vagy terepasztalnak ható, pár épületből álló, meteoritkráter mellé felhúzott kisváros megjelenését – a vékony falú faházak mellett még egy vonat is átrobog. Hiszen amit látunk, valóban díszlet, legalábbis a film egyik rétegében. Más szempontból viszont, ha elmerülünk benne, ez maga a valóság is. Egy kelekótya, de melegszívű történet színhelye két remek főszereplővel, akik körül a különc, furcsa nevű karakterek (például Saltzburg Keitel) zsibongó hada és az abszurd események fokozódása csupán porhintés.

Az Asteroid City ugyanis Johansson és Schwartzman, vagyis egyedi módon kidolgozott karaktereik, Midge Campbell és Augie Steenbeck filmje. Midge Campbell igazi ötvenes évekbeli díva, aki kacéran játszik a halállal, depresszióval, miközben vígjátéki szerepekre vágyik és magabiztos szűkszavúsággal intézi az életét exférjekkel, gyerekekkel, munkákkal körülvéve. Augie Steenbeck pedig háborús fotós, aki ránézésre korántsem tűnik profinak, de hamarosan bebizonyosodik, hogy nem túloz, amikor azt állítja: minden képe sikerül. A tevékenységével Robert Capát, külsejével Che Guevarát idéző Augie azonban korántsem magabiztos fenegyerek: frissen megözvegyült, négygyerekes apaként próbál túlélni. Midge és Augie is a tudóspalánta gyerekeik miatt vetődnek Asteroid Citybe,

kettejük óvatos, szemérmes közeledését és finom, alig látható románcát viszont olyan meghökkentő események ellenpontozzák, mint egy ufó érkezése.

Ennek ellenére az Asteroid City korántsem sci-fi, legfeljebb külsőségeiben idézi meg az ötvenes évek tudományos-fantasztikus műveit. Ugyanígy a hidegháború, a fegyverkezési verseny, a kísérleti atomrobbantások gombafelhői és az űrverseny is csak elterelés – az Asteroid City ugyanis a gyászról szól, akárcsak Anderson korábbi filmje, az Utazás Darjeelingbe. Ezúttal a szülő helyett a feleség hagy űrt a főhős életében, amit ő ismét meneküléssel, tagadással, furcsa pótcselekvésekkel tölt ki. Augie három hétig nem árulja el a gyerekeinek, hogy az anyjuk meghalt, aztán legszívesebben lepasszolná a kislányait az apósának (Tom Hanks). És ezt teszi maga a film is: a veszteségről lehetetlen érdemben beszélni, de addig is itt egy ufó, amit le kell fényképezni – Augie pedig fotós, jó fotós.

A tucatnyi mellékszál, a villanásnyi időre feltűnő világsztárok is Augie fájdalmát ködösítik: egyformán fontosnak akarnak tűnni, mégis csak pár percre vonhatják el a figyelmet a valódi lényegről. Izgalmas és szokatlanul érzelmes kísérlet ez Wes Anderson részéről, még ha a kivitelezés nem is a legbefogadhatóbb – ami a hatást is tompítja.

Eközben észrevétlenül, a darab megszületésének szálából az is megtudhatjuk, hogyan készül egy Wes Anderson-film.

Minden kontrollált, mindenki tudja a dolgát, minden elem a helyén van, de váratlanul elcsattan egy férficsók és lecsap a halál is. A színész lekési a jelenését, az űrlény megformálója az inspirációs forrásáról beszél, néha nem értjük, mi miért történik – a morajló háttér előterében viszont létrejön a patikamérlegen adagolt, különc kis csoda. Ez az Asteroid City, ahol minden játék, de minden teljesen komoly is, minden kitalált, de számunkra, nézők számára minden egyformán valódi.

A régi-új történethez új színvilág is dukál. A Holdfény királyság zöldje vagy a Grand Budapest Hotel rózsaszínje után az Asteroid City a sivatag színeiben pompázik: az uralkodó színek a barna, homokszínű, narancs, vörös, napsárga. Otthonosságot sugall mindez, nosztalgiát nemcsak az ötvenes évek, hanem azok hollywoodi filmes reprezentációja iránt is. Az Asteroid City nem csak Wes Anderson életművén belül ismerős, hanem rátapint valami közös tudásra, előhív olyan kollektív ismereteket, amelyeket ki tudja, hogyan, de mindannyian magunkba szippantottunk az életünk során. Hogy ez jó vagy rossz, az rajongás kérdése.

Az Asteroid City június 8-tól látható a mozikban.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!