Az egyre mélyülő társadalmi különbségek, a karhatalmi erőszak elleni düh és a fiatal generáció reményvesztettségének mozgóképes lángoszlopa kíván lenni Romain Gavras nagy vitákat keltő drámája, a Netflixen megjelent Athéné (Athena). Egy nem kérdező, csak az ablakot betörő, látványos felkiáltás, kijózanító pofon, hogy vajon merre tarthat napjaink Franciaországa vagy akár az egész világ. Kérdés azonban, hogy lát-e megoldást a feldobott kérdésekre, vagy minden mindegy, csak égjen.
Inspiráció és hagyomány is bőven volt, amiből Gavras tudott meríteni: filmes családból érkezett, nem is akármelyikből, apja, Costa-Gavras a francia mozi egyik legnagyobb hatású rendezője, aki a kemény politikai témákat feszegető thrillerek nagymestere és rendezők tucatjainak inspirátora. A rendőri erőszak, az állami túlkapások és a szociális szétesés ellen való polgári felkelésnek lassan évszázados hagyománya van az országban, és ez olyan erőteljes, egymásra reflektáló, ólomsúlyú remekművekhez vezetett, mint Mathieu Kassovitz Gyűlölete vagy Ladj Ly Oscar-jelölt Nyomorultakja. Az összekötő kapcsokat hamar megtalálhatjuk a fenti filmek és az Athéné között: Ly és Romain Gavras együtt írták a forgatókönyvet, amiben egy rendőri erőszak robbantja szét egy lakótelep életét és szítja fel a nagyrészt arab és afrikai származású fiatalokban azt a tüzet, ami mindent elemészt.
Pallasz Athéné, az igazság, a bölcsesség és az igazságos háború istennője.
Így hívják azt a lakótelepet, ahol a fiatal Idir élt, mielőtt három rendőrtiszt látszólag minden ok nélkül agyonverte. Testvére, a katonatiszt Abdel (Dali Benssalah) éppen egy sajtótájékoztatón próbál valamit mondani, amikor váratlanul egy molotov koktél robbanása félbeszakít mindent, maszkos fiatalok tucatjai rohanják meg a közeli rendőrállomást. Betörnek, zúznak, fegyvereket és kocsit rabolnak, majd a zsákmánnyal együtt visszatérnek a telepre, ahol a sereggé formálódott fiatalok várják vissza vezérüket, Karimot (Sami Slimane), Abdel másik fivérét, aki az igazság nevében hajlandó háborús övezetté változtatni az egész kerületet. Abdel két oldal közé szakadva próbálja kideríteni az igazságot és túlélni a lázadást, de a nap eseményei mindent megkérdőjeleznek benne, amit hitt magáról, hazájáról, és hogy hova tartozik.
Az első dolog, ami fejbe fogja verni a nézőt, az a nyitójelenet, ami egy oldalról becsapódó kamion erejével érkezik, egy lenyűgöző, közel tízperces szekvencia, amiben a kamera egyenesen a lázadás közepébe dob minket. Tűz, törmelék, könnygáz, egymással összecsapó emberi testek, majd a párizsi utcákon suhanunk a kocsik mellett, ahogy követjük a tüntetőket haza, az Athéné lakótelepig. Ma már a digitális technológia, a precíz szakmának köszönhető előretervezés jelentősen megkönnyítette a hosszú egysnittesek megalkotását, de még így is fergeteges, lendületes szekvencia ez, egy technikai remekmű és Gavras ezt a stílust kívánja végig megtartani a film alatt. Azt a féldokumentarista, mégis szürreális, filmszerű látványt és intimitást, amihez hasonlót leginkább Az ember gyermekében láthatott a néző. A stáb teljesítményét és a sokszor hipnotikus tömegszekvenciák látványát nem is lehet megkérdőjelezni, de
a forma mögött tartalomnak is kell lennie, és sajnos itt kezdtem el meglátni a repedéseket az Athénén.
Gavras azt az alapvető hibát követi el, hogy annyira le van foglalva a tüntetések, rendőrostromok, üldözések és összecsapások látványos megjelenítésével, hogy közben gyakorlatilag fekete-fehérre lúgoz bármiféle tematikai, szociális vagy karakterbeli komplexitást, amit egy ilyen heves reakciókat kiváltó téma megkíván. A sakktáblára kitett főszereplők, mint Abdel, Karim, a lakótelepről szintén kijutni kívánó gengszter, Moktar vagy a társaitól elszakadó rohamrendőr, Jerome (Anthony Bajon) teljesen egybites, címszavak alapján felskiccelt, leginkább százhúsz decibellel kommunikáló sztereotípiák, motivációjukat maximum érzelmi szinten lehetne átélni, ha nem lenne minden döntésük hatásvadász és csak arra megírt, hogy a filmet továbblökje a következő grandiózus szekvenciába. Nem ismered meg közelebbről ezeket az embereket, és nem is akarod.
Minimum kérdőjelessé teszi az Athéné társadalomábrázolásának hitelességét az, ahogyan a felkelést tüzelő, fiatal férfiakon kívül mindenki más negligálva van: a nők, a gyerekek, az idősebb szülői generáció (akik max. csak a fejüket csóválják, miközben kiterelik őket) vagy bárki, aki a középutat képviselné a két oldal (rendőrök kontra tüntetők) ön- és közpusztító, nihilista, macsó erőszakkultúrájával szemben. Ha Gavras ezzel arra akar utalni, hogy a társadalmi feszültségek elérkeztek arra a forráspontra, ahonnan már nincs visszaút, csak a polgárháborús polarizálódás, akkor is talán több emberséget, árnyalatot vagy szemléletet vihetett volna bele. Csak akkor az Athéné nem ugyanaz a film lenne, mint ami, egy sokkal tradicionálisabb, történetközpontúbb alkotás, nem egy másfél órára kihúzott nagy finálé, aminek legnagyobb trükkjére hamar rájössz, és ha kicsit mögé nézel, azt látod, hogy nincs sok értelmes mondanivaló mögötte.
Az író-rendező tulajdonképpen azt a bűnt követi el, amivel Hollywoodot olyan sokszor szokták (jogosan) megvádolni:
fontos, húsbavágó témákat silányít egy mezei akciófilm szintjére, mozgóképes cirkuszi mutatvány a tömegnek, akik ámulnak, szörnyülködnek, izgulnak, de végül úgy fognak felállni előle, hogy nem indít meg bennük semmilyen gondolatszikrát. Az egysnittesekből összeálló forma még jobban is állna neki, ha egy specifikus műfaji film lenne, az ahhoz társuló műfaji hatáselemekkel (lásd a Victoria című filmet, ahol szintén a valós idő és a hosszú snittek társultak egy heist/menekülős akciófilm struktúrájához). Az Athéné azonban nagyobbat markol, ebből eredendően nagyobbat is bukik. Egy vad förgeteg, aminek nincs iránya, pörög, belassul, majd újrakezdi a pörgést. Mi pedig csak a vállunkat vonjuk, hogy mégis mit kéne kezdenünk ezzel.
Még egy frappáns lezárást se tudok kerekíteni ennek a kritikának, mert a filmnek sincs. Csak egy újabb hányavetin odadobott, magas labda, ami egyúttal a rendszerellenes attitűdjét is csak kérdőjelbe foglalja: tényleg a rendszer romlott vagy csak szokás szerint pár rossz alma lóg le a fáról?
