Kritika

Elmos a csodálat, mint a tengerár – Avatar: A víz útja

James Cameron egy bolygó helyett egy családot helyezett az új Avatar középpontjába: a szűkebb fókusz erősebb érzelmeket, mélyebb karaktereket teremt, az átélhető csodálat és a fantasztikus látvány pedig megkoronázza A víz útját.

Tizenhárom év múltán megérkezett a világ legnagyobb bevételű filmjének, a 2009-es Avatarnak a folytatása. Sose kételkedj Cameronban! Az Avatar: A víz útja a rendező egy újabb mesterműve lett; egy érezhetően személyesebb alkotása, amely történetében családközpontú és emiatt sokkal inkább karakter-vezérelt, mint az első rész, és olyan csodákat tartogat, amikre csak Cameron képes.

Beszéljünk a katarzisról – a (film)dráma azon eszközéről, amit alaposan felhigított az elmúlt évtized futószalagon érkező nagyszabású blockbustereinek áradata. Nem csak az érzelmi fajta katarzis létezik, bár Cameron műve érzelmi magasságokat és mélységeket is bőven kínál. Hanem az a tudat maga is katarzis, hogy itt ülsz a moziban 2022-ben és ezt a filmet nézed – meta-katarzis:

rácsodálkozol a film, mint művészet és mint manipulációs médium képességeire és lenyűgözve távozol.

Ezt a lenyűgözöttség-érzést az első rész a méretével, valamint a művészeti rendezés és a látványeffektusok technikai forradalmával érte el. A víz útja alaposan kibővíti a szereplők számát, ám csökkenti az események méretét. Az Ég Népének veresége után tizenöt év telt el Pandorán is. Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldana) családot alapított. Saját két nagyfiuk és egy kislányuk mellett ők nevelik Grace (az első rész kutatója, Sigourney Weaver alakításában) na’vi testében rejtélyes módon fogant gyermeket is – és egy emberi fiút, aki a nagy kivonulás során maradt hátra. Ám a világító növényekkel teli őserdei éjszaka nyugalmát új csillag zavarja meg: egy flotta gyújtotta be a fékezőrakétáit Pandora egén; megérkezett a földi emberek új, komolyabb szándékokkal érkező hulláma.

Mindjárt az első film után világossá vált, hogy készül majd folytatás is, de az egyre tolódott és végül tizenhárom év telt el. Roppant idő: ezalatt emelkedett fel a Marvel-univerzum, lezajlott egy Star Wars-trilógia, a világ megismerte a Trónok harcát és elindult a streaming háború… és ezalatt Cameron csak írt, fejlesztett, kutatott (és más projektekkel is bőven foglalkozott), magabiztosságában egy csöppet sem sietve. A második és harmadik részt együtt forgatta,

a forgatókönyvek fő vonalait pedig öt részre előre megírták, hogy a történet íve biztosított legyen.

Igaz, helye is van egy komolyabban vett alapsztorinak. Az első Avatar kritikámat részben azoknak szóló válaszként írtam annak idején, akik már akkor is fájlalták a túl egyszerű történetet, és ezt most is fel lehet róni a folytatásnak: habár a film egyértelműen megágyaz a következő részek cselekményének és mozgásba lendít egy nagyobb szabású eseménysorozatot, kétségkívül még mindig nem a puszta sztori az Avatar-filmek lényege. De ez nem is baj. Akit az Avatar folytatása nem győz meg a filmnyelv színességéről és arról, hogy a film egyéb erényei pótolhatják a sztori hangsúlytalanságát – és hogy Cameron ezeknek az egyéb erényeknek, az érzelmeknek, a látványnak, a világépítésnek és a csodálat felkeltésének a mestere –, azt nyilván én sem fogom.

Eszembe jut (és mindössze ennyi említést érdemel, mert közhely), hogy mennyire személytelenné váltak az utóbbi évtized kasszasikerei. Az ipari szuperhős-vonulat láttán érezhető át igazán, hogy Cameron filmje viszont személyes: szerzői, már amennyiben senki más sem tudta volna így elkészíteni. Az Avatar: A víz útjában benne vannak korábbi filmjeinek témái (tetten érhető a Terminátor, a Titanic, természetesen A mélység titka, de még az A bolygó neve: Halál is), de ennél is fontosabb Cameron életének nagy szenvedélye: az óceán iránti szerelem. Közismert, hogy Cameron jelentős tevékenységet fejt ki a tengervédelem terén (és hogy a búvártechnika aktív fejlesztője, valamint járt a Marianna-árok mélyén is), és ennek tükrében a film második fele felfogható a vízhez és lakóihoz szóló ódaként is.

A pandorai tenger látványa felülmúlhatatlan!

Minden képkocka újabb gyönyörűségeket tartogat. Hol óceáni látképek, hol az éjszakában fénylő biolumineszcencia, hol a fantasztikus lények tánca nyűgöz le; Cameron kiterjesztette a pandorai erdő csodás képét egy annál is dinamikusabb és még szerteágazóbban, még részletesebben kidolgozott bioszférává. A Metkayina törzs a polinéz kultúrákat idézi fel, ám egy még fantasztikusabb környezetben (figyeld csak a nyelvnyújtás gesztusát). A filmben (váratlanul) középponti szerephez jutó intelligens tulkunok pedig a bálna és a bálnavadászat kendőzetlen analógiái.

Érdemes tudni, hogy mindennek a megjelenítéséhez egy kisebb filmes technikai forradalom kellett (már megint). Víz alatt forgatni nótóriusan nehéz: a fénytörés, a nehézkesebb mozgás, a világítás ellenőrzése, no és a víz alatti biztonság olyan nagy kihívásnak számít, hogy sok film inkább kevésbé meggyőző utólagos effektekre és szárazföldi forgatásra fanyalodik. Cameron viszont az Avatar második részéhez kifejlesztette a víz alatti forgatás új technikáját, ami képes többek között a fénytöréssel és a víz gyöngébb átlátszóságával is együtt dolgozni; az eredmény soha nem látott víz alatti felvételek sora, amelyekben világosan kivehető mind a színész, mind a tárgyak és élőlények, mind maga a víz mint közeg és annak áramlása, ellenállása és különleges fényhatásai.

És mivel mindez (nagyrészt) nem utólagos grafika révén kerül a vászonra, hanem a valóságban lett a víz alatt felvéve – Kate Winslet meg is döntötte a víz alatti forgatás egy lélegzetvétellel tartott rekordját, hét percig bírta egy ízben, és a többi színész is elfogadható szabadtüdős búvárrá képezte magát –, ezért az eredmény nem csupán rendkívül látványos, de valósághű is. Ez a technika önmagában nem akkora eredmény, mint a 2009-es első rész esetében a na’vi mozgást és arcot megteremtő hihetetlen motion capture technológia volt, de azért bizonyára számos filmben visszaköszön majd.

A látvány márpedig nem önmagáért való. A látvány a néző meghódításának eszköze.

A film leginkább magával ragadó része az a szakasz (középtájt), amikor a Sully család beilleszkedik a tengeri törzs életébe – hogy az erdőben felnövekedett harcosok „ne legyenek olyan gyámoltalanok a vízben, mint a csecsemők”. Micsoda izgatott érzés figyelni az óceáni törzs életét; belemerülni a hétköznapjaikba… Mert Cameron alkotásának lelke nem más, mint a rácsodálkozás élménye. Cameron képes felkelteni az őszinte csodálatot és kíváncsiságot, és nem utolsó sorban azért is több mint háromórás a film, hogy ennek teret adjon: olyan érzés nézni, mintha mesét látnál gyerekkorodban.

A Pandora világára való boldog rácsodálkozáshoz képest még a cameroni akciójelenetek is másodlagosak. Pedig nem mellesleg Cameron a világ egyik legjobb akciórendezője is. Az Avatar: A víz útja nagyszabású összecsapásokat tartogat olyan látvánnyal, ami a mai filmes lehetőségek élvonalában áll, de még fontosabb, hogy Cameron átláthatóvá, követhetővé teszi az akciót: ellentétben sok blockbusterrel, a karakterek térbeli és időbeli mozgása érthető, és pontosan átlátható, mi történik közvetlenül a fókuszban és a háttérben is.

Az Avatar: A víz útja egyetlen szempontból visszalépés az első részhez képest: az események skálájában.

Az első Avatar a világot megrengető események érzését nyújtotta, a film végi összecsapás globális tétet hordozott. A második rész karakter- és családközpontú forgatókönyve az érzelmi következményekre és a fejlődésre helyezi a hangsúlyt, de a tétek ilyetén koncentrációja – népekről egyénekre – leszűkíti a korábban világméretű kilátást. Ami egyébként meg is felel az Avatar: A víz útja helyének a filmsorozatban: ez a film láthatóan inkább megágyaz a soron következőknek, nem kell önmagában megállnia. Pandora sorsát majd eldönti a már 2020-ban leforgatott harmadik rész (ha ez a film csalódást keltő bevételi adatokkal zárul), vagy a negyedik-ötödik epizód (ha ez a film a stúdió megelégedésére termel – egyébként már a negyedik rész forgatása is megkezdődött).

Hozzá kell még tennem sorstársak számára: szülőként különösen nagy élmény A víz útja. Szokatlanul életszerűen viselkedő gyerekek (a kis na’vi Tuk éppúgy reagál egy állatkára, mint az ember saját kislánya egy cicára) és kiválóan megírt családi dinamika adják a film lelkét. Cameron csapata sokkal-sokkal valóságosabb családot írt a filmbe, mint amilyet a blockbuster filmek szoktak. Felmerül benne a szülői felelősség kérdése – vajon az-e az édesapa életének értelme, hogy védje a családját? A túl szigorú nevelés – a fegyelem és az elvárások nem taszítják-e a gyermeket meggondolatlanságba? A gyerekek oly különböző személyiségei – milyen hatással van egy mintagyerek idősebb testvér a lázadóbb kisebbikre?

És amilyen jó érzés elszabadulni a gyerekektől a Pandorán, egy ikran-háton repülős erdei randevúra, éppolyan remek élmény lesz a film a földi szülőpároknak is, tanúsíthatom.

És még egy bekezdés erejéig érdemes kiérni az Avatar mint franchise sorsára is. Hiába a 2009-es első rész volt a világ legnagyobb bevételű filmje, és kétségkívül sokak életének egyik legnagyobb élménye még egy jó évtizeden át, mégsem keltett akkora popkulturális hullámokat sem, mint amekkorát a Star Wars vagy a Marvel-univerzum, vagy akár némely tévés és streaming sorozat. Valószínűleg nagyon egyszerű erre a magyarázat (bár az erről szóló elemzések érdekesek): mivel az első Avatar sok éven át egyedül maradt, nem volt mivel meglovagolni az érdeklődést. Most azonban érkeznek a folytatások. Vajon elönti a világot az Avatar-merchandise? Valahogy nem érzem így. Cameron túlságosan is a filmre mint teljesítményre koncentrál, egyáltalán nem érzem a kiszámított fan service-t, a rajongók kiszolgálásának törekvését, pláne a nosztalgia meglovaglását, meg a szokásos blockbusterek mögött meghúzódó bizottságosdi és tesztvetítősdi stúdiójátékot… Egyáltalán nem látom, hogy az iskolás gyerekek pandorai fegyverekkel játsszanak otthon és a kollégiumban Pandora posztereket tegyenek a falra. Akkor se, ha az A víz útja egyébként sokkal inkább megragadja az ember fantáziáját, mint kereskedelmi versenytársai.

James Cameron a porból új világot teremtett – foglaltam össze az első film kurta kritikájában annak idején. „Az Avatar mindenekfölött gyönyörű. Nem éppen bonyolult a sztorija, de nagyon szép; nem túl eredetiek a na’vik, de lenyűgöző a megvalósításuk; a Pandora bolygó sem teremt új sci-fi műfajt, de minden filmkocka róla egy-egy festmény” – írtam. Cameron most egy átgondoltabb, még szebb, és sokkal inkább karakter-vezérelt folytatásban kiterjeszti ezt a művet; immár nem a világteremtés a lényeg, hanem az érzelmek és kapcsolatok, amelyek kibontakozhatnak benne. A film szerzőisége alighanem megakadályozza, hogy a 2020-as évek nagy franchise-ává váljon a szó (például) lucasfilmi értelmében, de az Avatar új inkarnációja élményként még mindig felülmúlhatatlan.


Kiegészítés: az Avatar mögött álló kulturális mítosz

Az Avatar filmek kapcsán beszélnünk kell egy kb. négy évszázados nyugati mítoszról: a Nemes Vadember kuturális toposzáról, mivel ez adja Cameron világépítésének alapjait. Ez az elképzelés, miszerint a természeti népek élete harmonikusabb, egészségesebb, viselkedése pedig nemesebb a civilizált emberénél, a nagy nyugati földrajzi felfedezések korában született meg kb. az 1600-as években, olyan irodalmi körökben, amik a mai ellenkultúra korabeli megfelelői voltak (a kuturális fősodor az volt, hogy az európai ember civilizálja és megkereszteli „a vadakat”; az ellenkultúra tehát ennek az ellentéte). A Nemes Vadember mítosz hosszú távon legbefolyásosabb terjesztője az igencsak hamis eszközökkel dolgozó Rousseau volt. A mítosz még a huszadik században is élt, különösen néhány, a statisztikában járatlanabb kultúrantropológus lelkes írása nyomán (és ma is tetten érhető számtalan téren, nézz csak rá a „természetes” alternatív orvoslás és diéták mögött meghúzódó mágikus gondolkodásra). Ám a század második felének és a 21. századnak az alaposabb antropológiai és történészi-régészi kutatásai igencsak rácáfoltak. Jelen tudásunk szerint a természeti népek tagjainak kb. 20%-a hal erőszakos halált (gyilkosság, bosszú, alacsony intenzitású hadviselés… az arány természetesen igencsak ingadozik népről népre) – azaz minden ötödik ember. Összehasonlításul: a huszadik század globális népességének erőszakos halálozási aránya mindkét világháborúval, az összes egyéb államok közötti és polgárháborúval és minden népirtással együtt kb. 1-2% volt (kb. 170 millió az összesen 10 milliárd születésből az évszázad során), azaz természeti népek erőszakos halálozási rátájának egytizede. Az egészségi állapot, a gyermekhalálozás és a várható élettartam természetesen nem is érdemel összehasonlítást a technikai civilizációéval (habár kifejezetten a civilizációs betegségeink, illetve ezek feltételezett hiánya a természeti népeknél, megérnek egy alapos kutatási törekvést.)

Ha tehát a Pandora bennszülöttjeit a földi ember viselkedéséről mintázta meg Cameron, akkor az Ég Népének csúf technikai civilizációjában még mindig sokkal jobb lenne érző, értelmes lénynek lenni, mint a szépséges Pandora látszólag egészséges törzseiben – bármelyik emberi katona, kutató, adminisztrátor és családtag nagyobb biztonságban, törődőbb társadalomban élhet hosszabb és egészségesebb életet. Kivéve, ha hozzászámítjuk a fantasy elemeket: a bioszféra öntudatával, Eywával való kapcsolatot, ami a jelek szerint talán társadalmi méretekben és történelmi léptékben is stabil spiritualitással ruházza fel a na’vi törzseket. Cameron meséjében egyértelműen ez a kulcselem: míg az Ég Népének, az embereknek a technikai civilizációja miatt a Föld haldoklik, új otthont kell keresniük (ezt a második rész egy pontján ki is mondják), addig a na’vi civilizáció egy aktívan és tudatosan fenntartott egészséges egyensúlyt ápol a természeti környezettel és annak anyaintelligenciájával. Cameronnál az előbbi az emberiség nagy bűne és romlásának okozója; utóbbi a na’vik nagy erénye és – feltételezem, majd a harmadik-negyedik-ötödik részben – végső győzelmük vagy a két faj között elért béke eredendő oka.

Persze az is lehet, hogy értelmetlen összhasonlítani a na’vi világot az emberivel, mert ők egyszerűen egy más faj. Habár Cameron forgatókönyve jókora hangsúlyt helyez arra az első filmben, hogy emberi természeti népek viselkedéséről (beszédéről, testbeszédéről, interakcióiról) mintázza az Omatikaya törzset, és a második pedig arra, hogy erőteljesen 21. századi családi dinamikát adjon Sully bennszülött családjának, ami együtt határozottan emberi szociális viselkedést mutat.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com