Kritika

Imádkozó sáska csokornyakkendővel – Az Adamanton

adamanton

A párizsi Szajna vizén lebeg egy különleges faépítmény, melyet mentális betegek napközijeként üzemeltet a város. A legkülönbözőbb emberek gyűlnek itt össze naponta, hogy szakemberek segítségével túléljék az adott 24 órát. Velük ismerkedhetünk meg Az Adamanton című filmben.

Nicolas Philibert Arany Medvével jutalmazott, idei dokumentumfilmje a Szajna jobb partján, a Charles de Gaulle híd lábánál található úszómonstrumban (L’Adamant Day Center ) folyó gyógyító munkát mutatja be. Ez a különös, faszerkezetű épület ugyanis 2010 óta egy speciális napköziként működik, amit a párizsi St. Maurice kórház pszichiátriai osztályának mentális zavarokkal küzdő, felnőtt betegei számára hoztak létre. A terápiás műhelyekkel is felszerelt, vízen lebegő épületben egy pszichiáterekből, pszichológusokból és művészetterapeutákból álló kórházi csapat nyújt számukra pszichoszociális rehabilitációt, hogy mentális betegségükkel küzdve is megállják a helyüket a mindennapi életben. A rendező – aki már korábban is forgatott pszichoterapeutákkal dokumentumfilmet La Moindre des choses (1997) címmel, melyet később még kiegészített a L’invisible (2002) és Y’a quelqu’un (2018) című kisfilmjeivel is – a 2010-es években egykori interjúalanyától, Linda de Zitter pszichoanalitikustól értesült az Adamant-projektről, s ekkor határozta el, hogy filmet forgat róluk.

„Ne feledkezzünk el a repedésekről/nélkülük hogyan jutnának át a látomások/hol bukkannának elő?” – a rendező ezzel a Fernand Deligeny mottóval indítja filmjét, s ebből az idézetből már sejthető, hogy nem egy hagyományos dokumentumfilmet látunk, sokkal inkább a mentális betegségek okozta, pszichés repedések látomásos világának bemutatása kerül a középpontba. S valóban, ahogy haladunk előre a filmben, egyre csak sorjáznak a különösebbnél különösebb víziókkal, hallucinációkkal küzdő betegek.

Identitását tekintve van, aki Spidermanként gondol magára, más bevallottan Jézus lenne, ha nem kapná meg a megfelelő gyógyszerét,

megint más Fahd király belsőépítészének vallja magát. De mind közül talán legbizarabb gondolatvilággal bír az a férfi, aki Wim Wenderst azzal vádolja, hogy Párizs, Texas (1984) című filmjének testvérpárja, Travis és Walt személyében testvérbátyja és az ő életét lopta el galád módon.

Ijesztően visszhangzó hangok a fejben, elviselhetetlen zajok, hallucinációk, megmagyarázhatatlan hullámok uralják valamennyiük életét, kiét kevésbé, kiét kibírhatatlanul.

Az Adamanton élő betegek számára a legfontosabb kérdés: „Mit kell tennünk, hogy jó napunk legyen?” – hogy túléljük még a következőt is.

Ebben a legkülönbözőbb foglalkozásokkal segítenek nekik szakemberek, rajzolás-festés, varrás, hangszeres zene és fotózás van napirenden, melyeken akár olyan szürreális festmények is születhetnek, mint az Imádkozó sáska csokornyakkendővel. S miközben e tevékenységekben elmélyedve látjuk őket, fájóan felsejlik, némelyikük milyen magas intelligenciával, műveltséggel, világról való tudással bír. S hogy mennyire nincs jövőképük, azt jól mutatja, hogy egyikük olyan varázspálcára vágyik, amivel bármit kívánhatna, de semmi nem jut eszébe, amikor kívánnia kell.

A mentális betegségek ábrázolása mindig is izgalmas témául szolgált a filmművészetnek, emlékezzünk az Ébredésekre (1990), vagy a felejthetetlen Száll a kakukk fészkére (1975). Nicolas Philibert dokumentumfilmje is a pszichiátriai betegek számunkra ismeretlen, zárt világába kalauzol, ám a L’Adamant Day Center páciensei mégiscsak a városlakók között élnek. Míg a témát feldolgozó játékfilmek érdekes történetek köré szerveződnek, addig mentális betegségekben szenvedő karaktereivel Az Adamanton csupán egyfajta sorskatalógus.

A film olyan, mint egy elkattintott pillanatkép a párizsi rehabilitációs központ egy napjának életéből,

mivel teljességgel hiányzik belőle a dokumentumfilmeket olyannyira jellemző kontextusba ágyazottság. Bár Nicolas Philibert egy interjúban utalt arra, hogy nem aggódik filmje felépítése miatt, mert meg van győződve, hogy a különleges, úszó helyszín és a betegkarakterek egységes konstrukciót alkotnak –, ez mégsem így van. Csak filmje legvégén, a stáblista előtt megjelenő kiírásból tudjuk meg, hogy egyáltalán hol is jártunk, a St. Maurice kórház pszichiátriájának kihelyezett rehabilitációs központjában, és a felvonultatott betegkarakterek életéből is csak apró információszilánkokat kapunk. A hangsúly a mentális betegségeikről való „önbemutatkozásra” helyeződik, de bármennyire is érdekesek az egyes betegsorsok, a nézőnek önmagában ez kevés az életük mélyebb megértéséhez.

adamanton

Semmit nem tudunk meg a „másik oldalról,” az intézményt fenntartók és a mentális segítségnyújtást adó szakemberek törekvéseiről és munkájáról. Ha már dokumentumfilmről van szó, érdekes volna a velük dolgozó pszichiáterektől hallani arról, milyen mentális betegségekkel állunk itt szemben, milyen gyógyítási lehetőségek kínálkoznak az esetükben és milyen társadalmi folyamatok okozhatnak ilyen mérvű repedéseket a filmben megjelenő mentális betegek belső világában.

Egy másik interjúban ugyan Nicolas Philibert beszélt arról, hogy Az Adamantont egy triptichon első részének szánja,

a második rész a párizsi St. Maurice kórház pszichiátriáján készül, a harmadik film pedig a betegek otthonlátogatásáról fog szólni, és a három film teljesen autonóm lesz, önmagában is megáll. Ám most úgy tűnik, Az Adamanton a benne megjelenő betegek érzékeny ábrázolása ellenére is a készülő másik, két film nélkül fájóan féloldalas.

A hajó az elemeknek kiszolgáltatott emberi lét, a túlélés, az életen való biztonságos átjutás szimbóluma, s a párizsi L’Adamant Day Center vízen lebegő hajója is ezt a célt szolgálja a város mentális betegeinek gyógyításával. Nicolas Philibert dokumentumfilmje azokat az embereket mutatja be, akik a túlélés reményében naponta felkeresik ezt a hajót.

Az Adamanton október 12-től látható a hazai mozikban.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com