Hiába rendelkezik mély tartalommal és hiába kérdőjelezi meg az amerikai álmot, Az alapító hibái miatt ellentmondásos filmélményt jelent. Nem ismerjük meg se a címszereplő Ray Krocot, se a McDonald’s kulisszatitkait – mondhatni, két aranyív között a padlóra esik.
A McDonald’sot két fivér alapította a negyvenes években, aztán egy chicagói férfi, Ray Kroc (Michael Keaton) futtatta fel az ötvenes években. Hármójuk, üzleti értelemben kettejük viszonya korántsem volt felhőtlen, az ötlet és a siker elvált egymástól. Ugyanakkor kétségtelen, az, hogy ma Magyarországon ehetünk mekis hamburgert, igazából Krocnak köszönhető. Még akkor is, ha nem ő találta ki.
Az alapító kiindulópontja az Arthur Miller által vázolt helyzet: Kroc szinte pontosan ugyanabban a cipőben jár, mint Az ügynök halála főhőse. Sikertelen utazóügynök nagy vágyakkal, aki mindig keresi a bombasztikus újdonságot. Motivációját azonban nem ismerjük meg. Feleségével (Laura Dern) folytatott beszélgetése szerint ő egyszerűen ilyen, és soha nem fog megváltozni. Igazán később se tudunk meg többet róla: válása, új szerelme, alkoholizálása megjelenik a történetben, de hangsúly és értelmezés nélkül marad.
A McDonald fivérekről alig tudunk meg valamit, sőt. Sokadik vállalkozásuk volt a hamburgeres büfé, de az nem világos, hogy mi a céljuk a vállalkozással, vagy épp miért okoz gondot nekik a terjeszkedés. Arról pedig pláne nem mutat semmit Az alapító, hogy az életükben milyen szerepet tölt be a pénz vagy a cég. Kulisszatitkokból is túl keveset hoznak nyilvánosságra, pedig az indulás bemutatása ilyen értelemben tökéletes PR-reklámlehetőséget jelentett volna a Mekinek.
A bővülés idején a McDonald’sot megtöltik a párbeszédek egyfajta különös amerikai küldetéstudattal. A film legrosszabb dialógusa szerint Kroc messianisztikusan tekint a logóban is megmutatkozó aranyívekre: az amerikai zászló és a keresztény vallás mellett ezek lesznek az Egyesült Államok azon jelképei, amelyek a családot szimbolizálják. „Tedd meg a hazádért!” – győzködi a fivéreket Kroc. Az értelmezésről azt hittem, valami vicc, de a főhős és a film is ezt teljesen komolyan gondolja.
Nehéz hova tenni az amerikai dimenziót, pedig az amerikai álom vagy épp annak kritikájáról szól a film. Az átlagemberek meggazdagodását elmesélő életrajzi drámák hosszú hollywoodi hagyományok mentén épülnek fel: az ötletgazda bátorsággal és elszántsággal legyőzi az állam vagy a társadalom akadályait, megküzd az irigykedőkkel és végül boldoggá teszi családját. Kitartás és elszántság – mint Ray Kroc mondja a negyedik falon keresztül a nézőnek (még egy állati erőltetett jelenet).
„Kié az érdem: aki kitalálja, vagy aki képes elterjeszteni?”
A dogma mit sem változott az évek alatt. Még az olyan modern interpretációk is, mint A közösségi háló, az is e tanok mentén működik. Ráadásul az amerikai álom kritikája közel egyidős magával a fogalommal – erre példa a bevezetőben említett Arthur Miller színmű. Az utóbbi években Martin Scorsese volt képes a felszínes doktrína mögé pillantani A Wall Street farkasában, amelyben bemutatta, hogy mindez, vagyis a gyors meggazdagodás csak öl, pusztít és nyomorba dönt. De még a rendezőlegenda munkájához képest is kiemelkedik Paul Thomas Anderson Vérző olaja, ami nem egyszerűen megkérdőjelezi, hanem brutálisan meg is semmisíti a mítoszt.
Az alapító egészen másképp és más véleményt mond az Egyesült Államok társadalmi szerződéséről. Kroc nem lesz boldog. Az ötletgazdákat megfosztják a találmánytól. És az országban mindenhol lesz McDonald’s, amelyben porból készítik a vaníliás turmixot. Mi a jó ebben? Felületesen szemlélve azért rossz a film, mert nem foglal állást. Szerintem pedig ez objektivitás: nem mond értékítéletet, hanem a nézőre bízza azt. Áldozatok-e a McDonald testvérek, ha fejenként 1 millió dollárt – mai áron 8,5 milliót – kaptak a találmányukért? Kié az érdem: aki kitalálja, vagy aki képes elterjeszteni? Jó dolog-e, hogy létezik a gyorsétterem-hálózat? A kapitalizmus alapjait feszegetik a kérdések, ami egy határozottabb rendező kezében arannyá változhatott volna.
John Lee Hancock (A szív bajnokai) hatodik mozifilmje Az alaptó, és a toposz tekintetében egyenes folytatása a Banks úr megmentésének: a tömegtermék és az egyedi különlegesség ellentételezését ábrázolja ismét. Izgalmas látni, hogy David O. Russell is ezt tette a Joyban, értelmezési területként pedig a kapitalizmus aranykorát, a második világháborút követő Egyesült Államok sebesen változó gazdaságát választotta. Mintha a két rendező azzal mentené fel magát a náluk több szerzőiséggel operáló rendező előtt (például a két említett: Scorsese és P.T. Anderson), hogy az ötvenes éveket hozzák fel példának. Azokat az éveket, amelyekben létrejött az amerikai középosztály, amikor a szűk elitnek készített (luxus)termékek a széles tömegek számára elérhetővé váltak. Szép érvelés, de a művészetek esetében sántít. És szerintem a két rendező is érzi ezt, ezért nem lett se a Joy, se Az alapító kiemelkedő filmes teljesítmény.
