Kritika

Az alkotás ír téged – Igaz történet alapján

Delphine de Vigan írónő életében egy nap fellép az állapot, melytől minden szerző retteg: alkotói válságba kerül. Többek közt erről írt Igaz történet alapján című metaforikus regényében, melyet Roman Polanski igyekezett filmre vinni, és bukott el vele végül – de kinek a hibája ez?

Újságíróként rendszeresen tapasztalom azt, hogy nehéz írnom egyes témákról, filmekről. Mikor úgy jövök ki a moziból, hogy egy csepp gondolatom sem támad a látottakról, rögvest erőlködni kezdek, hogy előjöjjön valami. Ilyenkor jöhetnek a praktikák: elhelyezem az életműben a filmet, elemzem a történetet sztoripontokon keresztül, az alakításokra vagy a látványra ügyelek – viszont szándékosan elsikkadok a mondanivaló felett. Amiről fogalmam sincs, azt nem tudom megírni, így fordulhat elő, hogy napokat, akár heteket ülök egy cikken a kikristályosodott ideát várva.

Az újságíróknak persze sokkal könnyebb egy alkotói válságból kikerülni, hiszen általában már létező dolgoknak, jelenségeknek tartanak tükröt, így mindig van miből ihletet meríteni. Egy regény szerzője azonban a semmiből épít várat, így nagyon fontos, hogy karaktereit olyan mértékekig realizálja, fiktív történelmüket olyan behatóan ismerje, hogy szinte élőnek hassanak a fejében.

Delphine de Vigan önéletrajzi ihletésű regényében (innen a cím is!) erről a problematikáról beszél: milyen az, mikor nem jut eszedbe semmi és emiatt nettó szorongás az életed. Mindig ígérgetni, hogy készül már az új regény, elvonultan élni az emberektől, hogy valami gondolatcsíra eszébe jusson, közben viszont mosolyogni a dedikálásokon és pózolni a zseni szerepében – ezek egyre nehezebbek Delphine (Emmanuelle Seigner) számára. Mikor a rejtélyes és túlfűtött rajongó, L (Eva Green) belép az életébe, minden megváltozik. A két nő szoros barátságot köt, majd kapcsolatuk egyre radikálisabb elnyomássá válik a szintén íróként (ráadásul szellemíróként!) dolgozó L oldaláról. Delphine azonban fel akarja tárni a nő hátterét, mert úgy gondolja, személye ihletet jelent egy új karakter megalkotásához.

Végig bizonytalan az a kapcsolat, melyet Delphine és L közt látunk. Kérdéses, hogy mik L szándékai, miért közeledik ennyire, érzelmileg mitől labilis, illetve az is felmerül, hogy az írónővel nem szórakozik-e a képzelete. L hamar nélkülözhetetlenné válik az írónő életében, mellyel rendre vissza is él. Ezzel a feszültnek szánt, de alapvetően lassan csordogáló és fináléval nem rendelkező fejtegetéssel zajlik a film. A néző próbálja megfejteni, mit jelent az, amit lát, de Polanski nem töltötte ki az időt konkrét cselekménnyel.  Csupán válogatott jeleneteket látunk a hölgyek életéből –

a filmet pedig akárhol el lehetett volna vágni, ugyanannyi értelme lett volna a végére.

Szomorú, hogy egy ilyen filmhez semmi szükség nincs Polanski rendezői kvalitásaira, melyeket itt nem is alkalmaz. Igazán feledhető munkát végzett, melynél bosszantóbb, hogy nem tudjuk, hol végződik az alapmű, és hol kezdődik az ő munkája. Vajon a könyv is ennyire eseménytelen, és képtelen eldönteni, hogy mi akar lenni? Az Igaz történet alapján ugyanis megpendít olyan jeleneteket, melyek egy előzetesben ígéretesek is lehetnek, de a filmben nincs rájuk fedezet.

Eva Green újból egy gyönyörű és éteri, de másodpercekkel később már gyilkos tekintetű végzet asszonyát alakít. Számára ez lassan skatulyaszereppé kezd válni a Sin City: Ölni tudnál érte, a 300: A birodalom hajnala és a Penny Dreadful után. Nem kapunk tőle semmi olyat, amit korábban ne láthattunk volna egy sokkal jobb történetben kibontva, de még így is ő viszi el a filmet a hátán Polanski felesége, az erőtlen és sótlan Emmanuelle Seigner mellett. Kettejük kapcsolata a történet elején még gyanús, hogy erotikus, leszbikus románccá válik – de ebből semmi sem lesz. Később egy Tortúra szerű thriller helyzete áll fenn, viszont azt sem dolgozzák ki eléggé.

Mi hát ez a film a 12-es karikájával?

A válaszom végül, mely a mini alkotói válságom során kijött a futószalag végén, hogy magát az alkotói folyamatot mutatja be a film. Beléptet minket az írónő fejébe, majd bemutatja, milyen szintű átélésre van szükség egy karakter megalkotásához, mely akár egészségügyi problémákhoz és személyiségzavarhoz is vezethet. Kár, hogy sem a főszerepet játszó színésznő, sem a körülötte zajló események nem elég erősek, hogy egy, ha sokat nem is mondó, de legalább élvezhető alkotást kreáljanak. Így Roman Polanski egyik leggyengébb filmje válik belőle a végén. Spike Jonze Adaptációja sokkal jobb volt hasonló témában.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés