Kritika

A sci-fi kisiskolás szemmel – Az alkotó

Gareth Edwards filmje fájóan üres: Az alkotó sokat markol, de keveset fog nagy témáival, mert semmiféle (eredeti vagy örökölt) gondolatot nem képes hozzájuk fűzni. Viszont igazán nagyon jól néz ki!

Talán nem mondanám Gareth Edwards szemébe, hogy olyan filmet készített, mint Neill Blomkamp, mert ekkora sértésre muszáj lenne behúznia egyet, de ez az igazság: Az alkotó megkülönböztethetetlen a rosszabb Blomkamp-filmektől. Ugyanaz a vizualitás (lenyűgöző, de teljesen derivatív látványterv, ipari cyberpunk esztétika); ugyanaz a gépies forgatókönyv; ugyanaz a tojáshéj-vékonyságú világfelszín.

Kétféle szemszögből nézhetjük ezt az eposzi törekvésű, de – véleményem szerint – csúf kudarcot valló sci-fi alkotást. Az egyik nézőpont a talán ifjú sci-fi rajongóé, aki még nem látta (és olvasta) a műfaj történelmének nagyjait, és belesimul Az alkotó világképébe, vizualitásába, történetébe. Az ő számára ez a film emlékezetes kaland lehet; bár bízom benne, hogy ekkor is feltűnik a sztori soványsága, a gondolatok hiánya. A másik nézőpont azé az emberé, aki már sok hasonló törekvést látott (és olvasott).

Az utóbbiak számára Az alkotó menthetetlenül a szemétdombra tartozik.

Révedjünk el a mesterséges intelligencia kulturális kincstárában: Asimov a szabályairól elmélkedett, Kubrick a lélektanáról, Gibson arról, hogy kordában lehet-e tartani; Mamoru Oshii az emberrel való összeolvadásáról, Spike Jonze arról, hogy szerethető-e és tud-e szeretni minket. Az MI-ről szóló műveknek egyelőre a problémafelvetés az értelme. Ezért hívják a sci-fit helyesebben spekulatív fikciónak. A Chappie megtagadja összes társát: a filmeket és regényeket, a sci-fiket és romantikus drámákat, Spielberget és a Wachowskikat, Philip K. Dicket és Arthur C. Clarke-ot, Jeph Jacques-t, de még Wally Pfistert is” – írtam az utóbbi évtizedek legrosszabb sci-fijéről, Neil Blomkamp próbálkozásáról 2015-ben.

Hogy most ugyanezt leírhatom Az alkotó és Gareth Edwards kapcsán, csaknem ugyanakkora csalódás. Blomkamp a sci-fi nagy reménysége volt a 2010-es évek elején (a District 9 után) és csak lassan építette le a karrierjét először az Elysiummal, aztán a Chappie-vel; Gareth Edwards egyenetlenebb utat követ: a kiváló Monsters után a félig sikerült Godzilla, aztán a meglepően remek Star Wars: Zsivány Egyes jött; de most Az alkotó hasonlóképp temetni látszik az új sci-fi csillag reményét.

Az alkotó a közeljövőben, a 2070-es években játszódik, amikor a Nyugat és Új-Ázsia háborúban áll az MI használata miatt: a Nyugaton tiltják, Ázsiában tűrik-támogatják. Egy ex-kommandós amerikai ügynök beépül az ázsiai MI-t fejlesztő kutatók közé, de a küldetése kudarcot vall. Évekkel később azonban visszahívják: esélyt kap az MI-t örökre elpusztítani és talán elveszett szeretteit is újra meglelni.

A film az év egyik leginkább várt sci-fi eseménye, a műfaj 2023-as zászlóvivője sokak várakozása szerint.

Egy eredeti, nagy költségvetésű stúdió-sci-fi (*relatíve nagy: a 80 milliós büdzsé sokszor kényszerítette kreatív döntésekre a két-háromszáz milliós filmet megálmodó alkotókat), ami önmagában ritkaság, és emiatt a puszta léte is örömteli. És valóban bír erényekkel! A látvány, még ha nem is valami eredeti, de valóban lenyűgöző, kétségkívül a film fő ereje: még ha a kilencvenes évek cyberpunk esztétikáját képviseli is, akkor is magába szippantóan nagyszabású, élethű. Hans Zimmer részvétele meglepő, de miatta Az alkotó zenéje természetesen első osztályú élmény – a látvány és a zene klasszisokkal fölötte áll a film többi vonásának. És az MI maga persze újra a világ érdeklődésének középpontjába került az utóbbi időben, ami jót tesz a film aktualitásának.

Sajnos Az alkotó gyengeségei szembetűnőbbek – leginkább a csekélyértelmű világépítés. A film nagy konfliktusa olyan, amilyennek egy iskolás gyerkőc írná le, mondjuk, a Birodalom és a Lázadók háborúját (és ahogy írom, még az összegzése fölött is fejfájást kapok): a gonosz, nagyvárosias, militarista Nyugat egyre csak hazudik és küldi a népirtó osztagait, míg a hegycsúcsokon lengő buddhista zászlók csendjében meghúzódó Kelet csak békében akar élni mindenkivel; ennek megfelelően a Nyugat fő fegyvere egy űrállomás, ami válogatás nélkül gyilkol, a Keleté pedig egy ártatlan gyermek, és persze a reménynek az őbelé programozott sugárzó ereje. (Ami a történelemnek e pillanatában, 2023-ban különösen pikáns írói döntés.)

Szóval az amerikaiak tömbház méretű tankokból gyilkolják a civileket,

az ázsiaiak (élükön Ken Watanbével) pedig kézifegyverekkel és a Star Warsból megszokott lázadó-gerilla kosztümökben védik ártatlan családjaikat. Az amerikai karakterek mind őrültek – például élvezetből gyilkoló pszichopaták viking szakállal –; míg az ázsiaiak (emberek vagy robotok) vagy bölcsességtől ráncos arcú buddhista szerzetesekként jelennek meg, vagy kisgyerekes anyákként. Komolyan mondom, hogy a szovjet propaganda is finomabb eszközöket használt, mint Edwards.

Persze Isten a tudója, van ok a Nyugat-kritikára bőven, és különben is: a Nyugat létező leges-legnagyobb előnye, hogy szabad kritizálni, belülről is, akár még durva eszközökkel is. Gareth Edwardsot senki sem fogja munkatáborba küldeni (ellentétben azzal, ha a filmben békeszeretőnek ábrázolt társadalmakban próbálkozna meg ugyanezzel); szóval hajrá, Edwards, ne fogd vissza magad! De ha legalább valami meggondoltat, valami érvényes társadalom- vagy politikakritikát mondana;

vagy ha legalább állítana valami érvényeset az MI jelenéről vagy jövőjéről!

De a film álláspontja az MI-ről kideríthetetlen – abszolút hiányzik bármiféle megértés arról, hogyan működik, mennyire emberi, vannak-e érzelmei, felülemelkedett-e a szimuláción; semmi reflexió a műfaj temérdek korábbi alkotására – épp ahogy a Chappie-ről írtam nyolc éve. Asimov az előző évszázad derekán is progresszívebb volt már a legelső Én, robot regényével is, és azóta a sci-fi folyvást csak építkezett.

Gareth Edwards pedig ott áll a sci-fi katedrálisa előtt, ami fölibé emelkedik káprázatos magasságával, hihetetlen díszeivel, mesteri építkezésével, égig érő tornyaival; ott áll tehát és rá se néz – úgy tesz, mintha a katedrális nem is létezne.

Ugyanekkora írói hiba,

hogy az a személyes történetszál, amit Edwards – aki nem csak a film rendezője, de írója és forgatókönyvírója is – ezen a világépítésen áterőltet, „a hős útja” toposznak egy különösen alacsony igényű verziója. Szentimentális, valódi érzelmek nélkül; túl bonyolult, valódi meglepetések nélkül; a fordulatait jó előre kihirdeti, a karaktereit alig-alig motiválja. A színészi játék mindezen semmit sem segít: John David Washington, Gemma Chan, de még Ken Watanabe is csak a minimumot hozzák.

Jószerével minden Gergő-kritikában szerepel, hogy a nagy stúdiók által készített sci-fi évtizedekkel van lemaradva a fősodrú sci-fi irodalomtól (egy-egy Hugo-díjas könyv már a 2010-es évek elején is olyan témákat és megoldásokat vetett fel, amikhez Hollywood 2040-ig se fog nyúlni, és akkor a merészebb és kisebb kiadványokról nem is beszéltünk). Így szeretném az összehasonlíthatatlanul gyengébb minőségű stúdióforgatókönyvektől átcsábítani olvasóimat a minőségi sci-fi irodalomhoz. Ne nézzetek Gareth Edwardsot, olvassatok inkább Ted Chiangot!

De ez a film nem csak az irodalomtól, hanem még a mozis sci-fitől is lemaradt. Pontosabban: nem is akar versenyezni. Nem is veszi tudomásul a többiek létét. Igazán mint a kisiskolás, aki lelkesen összeír egy saját történetet és fogalma sincs arról – miért is lenne –, hogy ugyanezt százan megírták sokkal jobban. Csakhogy a kisiskolás ártatlan, és innen csak fejlődni fog; Gareth Edwards pedig eltapsolt nyolcvanmillió dollárt, és akárcsak Blomkamp, kétlem, hogy bárhová is fejlődne.

Az alkotó szeptember 28-tól látható a mozikban.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com