A játékfilm érhet el többet vagy a dokumentumfilm? A legendás államügyész csak Az állam Fritz Bauer ellen című filmben elevenedik meg.
Ugyanarról az emberről két igen különböző alkotás szólt a 2016-os Szemrevaló fesztiválon: a nyitófilm Az állam Fritz Bauer ellen című remek politikai thriller, kísérője pedig egy dokumentumfilm Hivatása államügyész: Fritz Bauer címmel.
Fritz Bauer az 1950-60-as években volt Hessen államügyésze. Történelmi sikerek fűződnek a nevéhez: ő találta meg Adolf Eichmannt és ő vezényelte le a (második) Auschwitz-pert, amely felrázta és megreformálta a német közéletet. A demokratikus új Németország építésében, a náci bűnösök kézre kerítésében kulcsszerepe volt. És erkölcsileg jóval kora előtt járt: az emberi jogokat és az emberi méltóságot hirdette munkájával, jogi érveivel, szerepléseivel egy olyan hidegháborús Németországban, amely még a nácikat megválasztó és kiszolgáló nemzedék hazája volt.
Hogyan beszélhetünk egy ilyen emberről a film nyelvén?
A történelmi dokumentumfilm határozottan jónak ígérkező megoldás. Ilona Ziok Hivatása államügyész: Fritz Bauer (Fritz Bauer: Tod auf Raten) című alkotása azonban zavarba ejtő. A téma Bauer személye lenne, de túl gyakran szorul háttérbe (például a náci rémtettek jelen esetben indokolatlan hosszúságú bemutatása mögött). A narratíva ide-oda ugrál témák és időszakok között (az Eichmann-akció ábrázolásának időrendje például különösen zavaros). A másfél óra felét közelről filmezett beszélő fejek teszik ki: a legunalmasabb, legkevésbé kreatív megoldás. És a fejek gyakran homályosak: fókuszhibás felvételekkel van tele a film, hibás képi és hangvágásokkal, hirtelenjében beszúrt zenei effektekkel, koncepció nélküli váltásokkal. A téma nemes, de a kivitelezés méltatlan.
Sokkal hasznosabb lett volna, ha a film világos logikai rendben elmagyarázza Fritz Bauer korát, a német államot és kihívásait, a jogrendszer visszásságait: a töredezett említések és hivatkozások csak nehezítik a megértést. Beszélő fejek fél évszázados emlékei, be-bevágott archív felvételek nem bizonyulnak elegendő módszernek egy komplex személyiség – és tettei – bemutatására.
Annál nagyobb sikert ér el ugyanebben a kevesebbet vállaló, ám profi játékfilm. Lars Kraume rendező Az állam Fritz Bauer ellen című műve közönségdíjat nyert Locarnóban, valamint megnyerte a Német Filmdíj 2016 Arany Lola a Legjobb játékfilmnek díját, a Legjobb forgatókönyvet, a Legjobb rendezőt, a Legjobb férfi mellékszereplőt, a Legjobb díszletet és a Legjobb jelmezt – és ezt mind indokoltan, mert Az állam Fritz Bauer ellen egy rendkívüli műgonddal megírt és -rendezett alkotás.
A film sikeresen építi be a korszak erkölcsi (és jogi és politikai) problémáit Fritz Bauer karrierjének egy kis szakaszába: az Eichmann utáni vadászat hónapjaiba, amikor senkiben sem bízhatott, amikor még maga a demokratikus állam is ellenségként viselkedett. Burghart Klaußner alakításában az öreg államügyész egyszerre konok, merev autokrata, és melegszívű, erős igazságérzettől hajtott hivatali hős: az ellentmondások élethűvé varázsolják a karaktert. Klaußner hangja és manírjai szinte megkülönböztethetetlenek a dokumentumfilm archív felvételeitől – Bruno Ganz Hitlere kínálkozik hasonlatként.
A konzervatív rendezés – ez a film létezhetett volna húsz évvel ezelőtt is, ha csak formai megoldásait nézzük – éles ellentétben áll a témaválasztások merészségével. Bauer állítólagos homoszexualitása, bár nem bizonyított tény, lényeges motivációs erővé lép elő a filmben, és ezt egy igen bátor, a korabeli német éjszakai élet mélységeibe merészkedő mellékszállal egészíti ki a forgatókönyv. Sajnos a második legfontosabb figura, a film cselekményét (és az indítékok rendszerét) minduntalan előrébb noszogató Karl Angermann alügyész kitalált személy: a karakter indokai nyilvánvalóak – kell egy alak, aki tükröt tart Bauer elé és egyúttal motivációt kínál neki; egy bizalmas, akivel beszélgethet, mert monológokról mégsem szólhat a film –, ám a történeti hűségből jelentősen elvesz egy ilyen fontos fiktív szereplő. És az sem a legszerencsésebb megoldás, hogy az államügyész legnagyobb győzelme, a (második) Auschwitz-per lábjegyzetbe szorul – persze Eichmann elfogása izgalmasabb, filmszerűbb alapanyag.
Azonban éppen mert kevesebbet vállal, és mert visszafogott módon a főszereplőre helyezi a film szinte teljes hangsúlyát, Az állam Fritz Bauer ellen sikeresen átérezteti a nézővel egy olyan kor megpróbáltatásait, amiről keveset tudunk, és ami még fontosabb: látványosan megeleveníti az embert, személyiséget és erőt varázsol a karakterbe. A dramatizáció (és a kiváló játék) hűségesebbnek bizonyul, mint a dokumentarizmus – ha a dramatizáció profi, a dokumentumfilm pedig amatőr.
(Zárójel: Mi most tartunk ott, ahol Németország az 50-60-as években – nálunk most ülnek az elmúlt diktatúra titkosszolgái, hivatalnokai és politikusai a vezető tisztségekben és a kormányokban; nálunk most tart az öregkor felé az a generáció, amelyiknek az emberi jogok és emberi méltóság elve alig jelent valamit, annál többet az állami tekintélyelv. Nálunk most kellene egy Fritz Bauer: egy tiszta ember, hatalommal a kezében. Vagy legalább egy ilyen film.)
[author_bio author=”havasmezoi”]
