A Valentin-nap alkalmából moziba kerülő első magyar-vietnámi produkció, Az almafa virága a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, rendezője Szűcs Dóra, aki Dang Thanh Binh-vel együtt egyben a forgatókönyvíró is. Szűcs Dóra nevével többek között már a Patthelyzet című film kapcsán találkozhattunk 2020-ban, idén pedig egy új nagyjátékfilmmel mutatkozik be.
Az almafa virága egy könnyed szórakoztatást biztosító romantikus sztori helyett a magyar műfaji filmek átkával sújtott, elképesztően aránytalan és elég bosszantó alkotás lett, amely leginkább kérdéseket hagy maga után. Főleg olyanokat, hogy de miért, de hogyan?
Cikkajánló: Az almafa virága kapcsán a Filmtekercs szerzői sorra vették az utóbbi években készült magyar filmeket és választ kerestek arra a kérdésre, mi áll a szerelmesek útjába?
Pedig dicséretes az ambiciózus vállalkozása, az országokon, korokon átívelő párhuzamos történetmesélés, mely kulturális, nyelvi, történelmi mondanivalók véget nem érő lehetőségeit rejti magában. De ha ezeket a háttérbe tolva, csak díszletként használja a vietnámi-magyar kettősséget, még mindig lehetett volna egy kedves romantikus film gyönyörű képsorokkal. S valószínűleg ez utóbbi volt inkább a cél, s látszólag minden adott is volt hozzá, a szép téma, a remek ötletek, nem utolsó sorban az anyagi támogatottság (közel félmilliárd forint az NFI-től), mégsem sikerült összekovácsolni a darabkákat, hogy legalább egy hátradőlős randi-mozi legyen, hiszen
a történetmesélés logikátlansága, a nehézkes vágás és a színészi játék minduntalan kizökkentenek a felhőtlen mozizás élményéből.
Budapest, ahol a szerelem kezdődik volt az alkotás munkacíme, ez alakult át almafává, ám az első cím tulajdonképpen jobban illik a történethez, hiszen két Budapesten kezdődő szerelmi történetről van szó – egykoron és napjainkban. A napjaink a fő szál, amelyben Song Ha (Nari Nguyen) életében először Magyarországra látogat, hogy édesapja hamvait annak kívánsága szerint a Dunába szórja. Itt találkozik a Duna vizét vizsgálgató Viktorral (Koltai-Nagy Balázs) és hát a két fiatal első látásra, vagy legalábbis borítékolhatóan, egymásba szeret. A fiú habozás nélkül, mintha nem is lenne saját élete, teljes párfogásba veszi az idegen lányt, aki a vietnámi nagymamája magyar szeretője után kutat, s akinek almafavirága ő maga.
Ezután egy kis nyomozós hangulat kerekedik, s miközben Budapest legjobb helyei kacsintanak ránk a vászonról, feltárul a hetvenes években Magyarországra érkezett vietnámi egyetemisták sorsa, akik a kilátástalanságból menekülve jöttek Budapestre, hogy diplomát kapjanak, majd hazautazzanak a megszerzett tudással gazdagodva. S bár a vietnámi fiatalok ugyanúgy fiatalok, mivel még a barátkozástól is el voltak tiltva, a szerelem gyümölcse már teljes mértékben megbocsájthatatlan dolog volt.
Az almafa virága azonban igen keveset szól az akkori történelemről, sem a vietnámi sem a magyarországi szemszögből nézve, inkább dramaturgiai feszültségforrásnak használja, s ugyan párhuzamba helyezi a napjainkban kialakuló vegyes párkapcsolatával az egykor voltat, nem reflektál az eltelt idő hozta politikai és nézetbeli változásokra. Tulajdonképpen olyasmi konklúzióval szolgál, hogy a szerelem mindenhol kivirágzik, de persze főleg Budapesten, hiszen ott csak egy végzetes pillantás is elég. S ez annyira adott, hogy nem is fáradozik különösebben a karakterépítéssel, a párkapcsolati dinamika egyengetésével. Viktor, aki elvileg nem is túl tehetős, hiszen fáj neki a lejárt diákigazolvány elvesztése, villámcsapás-szerűen szerelmes lesz, és mindenhova hozza-viszi az idegen Song Ha-t, aki pedig kérdés nélkül elfogadja az idegen férfi teljes odaadását és szolgálatát.
Majd egyre fel-felbukkannak a múlt alakjai és végül a két idősík annyi év után újra egybefonódik.
A történeti vázból látszik a film hatalmas vállalása, hiszen nem is egy, hanem két vietnámi-magyar szerelmi történetet vett magára, ráadásul a kettőt egyben tartva, különböző idősíkok között ugrálva próbálta a lehetetlennek tűnő szerelmek szenvedélyét bemutatni. De az egész borzasztó foghíjas marad, így a forgatókönyv kidolgozatlansága sok furcsa kérdést szül. Például, hogy Song Ha apja lenne a tiltott szerelem gyümölcse, aki sose láthatta Budapestet, de vajon miért, és egyáltalán mi történt vele azon túl, hogy egyszer csak meghalt? Ő csak egy ok, később pedig egy apropó a történetben?
De hagyjuk is a kisebb-nagyobb logikai döccenőket, fókuszáljunk a romantikus film jellegre, amihez viszont egyszerűen kevés az a színészi játék, amit nyújtani tudnak az amúgy nagyon szép párok (Nari Nguyen vietnámi szépségkirálynő is volt). Elég sokatmondó, hogy szinte fellélegzünk, amikor Takács Katalin rövid időre feltűnik a vásznon, de sajnos nem az ő vállára tették a filmet. S ha itt még mindig nagyvonalúan legyintenénk, végül a vágáson nyekken még egyet az amúgy is alig létező romantikus atmoszféra.
Az almafa virága előtt rég láttam filmet, amely ennyire nem bízott volna sem magában, sem a nézőkben,
és a kulcsjeleneteket háromszoros ismétlésben, majd újabb szögből még két ismétléssel kívánta volna szájba rágni. Ezt pedig néhol még sajátos extremitással is fűszerezte, például Song Ha egyik beszélgetését úgy feldarabolta, hogy az már kísérleti filmért kiált, mert ebbe az amúgy túlságosan is esztétizált, helyenként országimázs-szagú filmbe sehogy sem illik.
Summa summarum az egész leginkább szomorú, egyrészt mert érződik a filmbe tett hatalmas lelkesedés, de hiába a rendkívül érdekes téma, a Vietnámban forgatott jelenetek, a sok lehetőség és a rengeteg beleölt pénz, hiszen az egész lényegében elvesztegetődik. Másrészt meg azt gondolom, hogy a téma jellege miatt felelősséggel is bír a produkció, hiszen annak ellenére, hogy egy szerelmes filmről van szó, emellett mégis bemutat egy történelmi korszakot, egy távoli országot, s többek között olyan témákhoz is hozzányúl, mint a különböző nemzetiségűek között létrejövő párkapcsolat és annak kihívásai.
S ha nem is kíván ezekről hosszan értekezni a film, ahogy például Mundruczó teszi a generációs lenyomatok kapcsán, olyan anomáliáknak azért mégsem szabadna előfordulnia, mint például hogy Song Ha, aki Vietnámban nőtt fel, s aki mindössze a pár évig Magyarországon tanult nagyanyjától hallhatta a magyar nyelvet, tökéletesen beszéli azt. Persze ki akar két órán keresztül akcentussal beszélő színésznőt hallgatni, lásd A Gucci–ház esetét, mégis ezeket jelzésértékűen is lehetne kezelni, mint például A titokzatos nő című filmben. De persze nem ezen áll vagy bukik a film, s nem is az a baj, hogy nem egy pszichológiai mélyelemzés vagy egy történelmi disszertáció filmes adaptációját kaptuk, hanem hogy műfaji filmként sem igazán működik a produkció, főleg hogy például Lakos Nóra nem olyan rég meggyőzött minket, hogy ez bizony lehetséges, s így nehéz örömmel végigülni a filmet még akkor is, ha éppen mondjuk a randi lenne a lényeg.
