Kritika

Greta Csodaországban – Az alvó lány

Mindeközben egy ausztrál sufniban elkészült az utóbbi évek egyik legeredetibb coming-of-age fantasyje – Az alvó lány igazi kis csemege!

Van valami vonzó az elsőfilmes alkotók számára a független, tehát merészebb megvalósítást lehetővé tevő felnövéstörténetekben: az utóbbi két évben A tinilány naplója és a The Edge of Seventeen is az őszinteségével, élményszerű problémafelvetéseivel hívta fel magára a figyelmet. Az alvó lány ugyancsak a gyerek- és felnőttlét közötti időszak gyötrelmeiről szól, rendezője pedig az ausztrál színházi közegből érkező, de filmesként most debütáló Rosemary Myers. Myers – A tinilány naplójához hasonlóan – a retro környezettel és a megelevenedő fantázia képeivel dobja fel az antiszociális és/vagy introvertált hősnője küzdelmeit; különbség, hogy Az alvó lány a különcségről őrült fantasy elemekkel tarkítva mesél – akárcsak például a How To Talk To Girls At Parties.

Greta a szüleivel új városba költözik, és nem elég, hogy a félénk lánynak egyetlen barátja sincs, a szülei még egy csicsás bulit is szerveznek a 15. születésnapjára. A Wes Anderson-i családi-iskolai monokróm kavalkád a parti közben sötétebb fordulatot vesz: Greta az Alice Csodaországban-t idéző fordulattal kisétál a hátsó kapun, hogy az ellopott kislánykori zenedoboza nyomába eredjen.

Akárcsak Alice, a szörnyű partiból ő is egy izgalmasabb, de ugyanakkor félelmetesebb világba jut, ahol természetesen önmagáról, félelmeiről és családjáról is sokat megtud.

Mikor lesz kislányból nagylány? Lehet-e siettetni vagy késleltetni a felnövést? Csupa ismerős kérdés – és válasz. Az alvó lány nem is a problémafelvetése, hanem a tálalása és a hangneme miatt tűnik ki a felnövéstörténetek tömegéből. A rendezőnő és a saját színdarabját filmre író (plusz az édesapa szerepét is magára öltő) Matthew Wittet emberi hangja és szárnyaló fantáziája üdítő élménnyé varázsolja a filmet – az elsőfilmes frissesség pedig még a kis költségvetésből eredő, alig leplezett barkács megoldásokat is elfeledteti.

A két alkotó ugyanis fittyet hány arra, hogy ami színházban működik (azaz a néző „belemegy a játékba”, és elfogadja a stilizált megoldásokat valóságként), az filmen idegennek, de legalábbis szürreálisnak hat – éppen ez a furcsa intermedialitás adja Az alvó lány különleges báját. A retro tér, idő és képarány (a hetvenes évek kisvárosi hippi Ausztrália a video-korszakot idéző 4:3 aránnyal) már eleve elidegenítően hat, erre pedig rátesz egy lapáttal az eltúlzott jelmezek, statikus beállítások, képre csempészett feliratok, kevés helyszín és erőteljes zenei réteg operettvilága.

Mindez azért működhet mégis, mert a történet másik síkja még ennél is absztraktabb: a játékidő jelentős hányadában Greta fantáziája elevenedik meg, majd egy Guillermo del Torót idéző horror-mesevilágba csöppenünk. A film trükkje viszont az, hogy az álom és valóság határa a kezdetektől elmosódik – az első pillanattól jelen lévő, abszurd jeleneteknek hála pedig a legsutább megoldások is belesimulnak a filmszövetbe.

A markáns szerzői vízió mellett valószínűleg ez a lebegő racionalitás nyűgözte le a film értékelőit szerte a világban: a lokális jelentőségű filmecske tengernyi díjat és jelölést gyűjtött be belföldön és külföldön egyaránt, még a tavalyi Berlinalén is sikerrel szerepelt. Ha van előnye a globalizációnak, az az, hogy ilyen észrevétlen csemegéket is elhoz a nappalinkba – élvezzük hát ki!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés