Donna Tartt Pulitzer-díjas regényének adaptációja, Az aranypinty majdnem mindent megkapott ahhoz, hogy magasra röppenjen – de van, ahol már kevés Nicole Kidman, Ansel Elgort és Sarah Paulson hármasa.
Elméletben minden működhetett volna. Alapanyagnak egy népszerű Pulitzer-díjas regény, mellé elismert rendező és élvonalbeli színészek. Látványra és hangulatra kellemes, összességében kissé borongós film, mint egy őszi szürke délutánon bekuckózni. De akkor miért nem repül a madárka olyan szépen?
Az előzetes alapján Az aranypinty egy melodramatikus, – hatásvadász módon – mély érzelmekre apelláló alkotásnak tűnt. Igazi Oscar-csalogató lehetett volna. Helyette egy kissé ellaposodott, túlzottan elnyújtott levegőbe markolás lett a vége. Mentségére szóljon, még előnyére is vált, hogy nem a túlcsorduló érzelgősség jellemezte a filmet – de így is hiába. John Crowley rendező időnként jól elkapott pillanatai és a színészek kiváló játéka ellenére a végső produktum álmosító lett.
Egy múzeumban történt robbantás teljesen megváltoztatja a kis Theo (Oakes Fegley) életét, elveszíti édesanyját, ugyanakkor megismer egy gyönyörű kislányt, aki szintén túléli a merényletet. Theóhoz kerül egy különleges festmény – Carel Fabritius Az aranypinty című alkotása – amelyről azt hiszi a világ, hogy a romok örökre maguk alá temették. A magára maradt kisfiú legnagyobb titkává válik az apró madárka. Egy gazdag család szeretné örökbe fogadni Theót, ám megjelenik rég látott apja (Luke Wilson), és magával viszi a sivatagba. Különc és izgalmas barátra lel Boris (Finn Wolfhard) személyében, aki nagyobb hatással lesz későbbi életére, mint valaha sejtené.
A gyerekkori élmények és a már felnőtt fiatalember (Ansel Elgort) tragédia felé sodródó élete párhuzamosan haladnak egymás mellett. A gyermeknek a gyásszal és a hirtelen környezetváltással, a felnőtt Theónak pedig a régiségkereskedőként megingott karrierjével, bizonytalan érzéseivel és titkának súlyával kell szembenéznie. Ez az alkotás közel sem annyira a gyászra koncentrál, mint például a Szólít a szörny című film, inkább a múlt feldolgozása dominál benne.
A történet jellegzetessége, hogy nagy hangsúlyt fektet a régi értékek megőrzésére és elmúlásukra:
a különleges festmények megóvására a jövő nemzedékeinek számára és az antik bútorok újjávarázsolásának művészetére. A múltba merengés viszont szöges ellentétben áll a gyászfeldolgozás folyamatával. Az elvesztett édesanya álomképe egy letűnt korszakot idéz, amelyre csak az ellopott Az aranypinty emlékeztet.
A sivatagban töltött idő nemcsak New Yorkhoz képest kulturális visszaesés, hanem a kisfiú jólneveltsége is alábbhagy: megismerkedik az alkohol és a drogok világával. Felnőtt személyiségében ez a kettősség tükröződik, mert Theo képtelen elengedni az önvádat édesanyja halála kapcsán, és csak ezt az egy kivezető utat ismeri a fájdalomból. Amikor felnőtt élete összeomlik, mert arról, amiben addig hitt és reménykedett, kiderül, hogy nem valósulhat meg, ismét kénytelen visszanyúlni a gyermekkori veszteség feldolgozásához és egy régi baráthoz.
Olvasatlanul és kis utánanézéssel meg vagyok róla győződve, hogy Donna Tartt Az aranypinty című regénye nem a lenyűgöző főcselekmény miatt kapott Pulitzer-díjat, hanem az elbeszélésmódja és a karakterek ábrázolása okán. Hasonló helyzet alakult ki az Amerikai pasztorál megfilmesítésekor:
túl nagy falat volt az eredeti mű hangulatát kinyerni a lapok közül.
Bár Az aranypinty esetében frissítő az alaphelyzet, a szálak további bontogatása nem sok újdonsággal kecsegtet. Felnövéstörténetnek nem elég kirívó, a szerelmi és az akciószál sem túl átütő. A két és fél órás játékidő pedig a monumentális alkotásoknak áll jól, nem egy közepesen érdekes és gyakran lelassuló tempójú filmnek.
Nem időpazarlás végignézni, ha az ember nem bánja a lustán hömpölygő, sutább végkifejletű történeteket – pár színesebb személyiséggel feldobva. A színészekre tényleg nem lehet panasz, ezért is szomorú, hogy a körítés ennyire elúszott a középszerűség irányába. Ansel Elgortnak kevesebb ideje volt a főszereplő felnőttkorát ábrázolni, az igazi bravúr mégis az ifjú Theót alakító Oakes Fegley ígéretes játéka volt. Ízléses és elegáns szálak keverednek az önpusztítás és a sivárabb élet fonalaival, de attól sajnos nem lesz művészibb egy alkotás, hogy benne a művészetről csupán beszélgetnek, és pillanatokra feltárnak kifinomultabb részleteket. Pont olyan, mint a festmény. Szépnek szép, de életre nem kel.
