Fókuszban Kritika

Kipukkadt tollpárna – Az aranypinty

Donna Tartt Pulitzer-díjas regényének adaptációja, Az aranypinty majdnem mindent megkapott ahhoz, hogy magasra röppenjen de van, ahol már kevés Nicole Kidman, Ansel Elgort és Sarah Paulson hármasa.

Elméletben minden működhetett volna. Alapanyagnak egy népszerű Pulitzer-díjas regény, mellé elismert rendező és élvonalbeli színészek. Látványra és hangulatra kellemes, összességében kissé borongós film, mint egy őszi szürke délutánon bekuckózni. De akkor miért nem repül a madárka olyan szépen?

Az előzetes alapján Az aranypinty egy melodramatikus, – hatásvadász módon – mély érzelmekre apelláló alkotásnak tűnt. Igazi Oscar-csalogató lehetett volna. Helyette egy kissé ellaposodott, túlzottan elnyújtott levegőbe markolás lett a vége. Mentségére szóljon, még előnyére is vált, hogy nem a túlcsorduló érzelgősség jellemezte a filmet – de így is hiába. John Crowley rendező időnként jól elkapott pillanatai és a színészek kiváló játéka ellenére a végső produktum álmosító lett.

Egy múzeumban történt robbantás teljesen megváltoztatja a kis Theo (Oakes Fegley) életét, elveszíti édesanyját, ugyanakkor megismer egy gyönyörű kislányt, aki szintén túléli a merényletet. Theóhoz kerül egy különleges festmény – Carel Fabritius Az aranypinty című alkotása – amelyről azt hiszi a világ, hogy a romok örökre maguk alá temették. A magára maradt kisfiú legnagyobb titkává válik az apró madárka. Egy gazdag család szeretné örökbe fogadni Theót, ám megjelenik rég látott apja (Luke Wilson), és magával viszi a sivatagba. Különc és izgalmas barátra lel Boris (Finn Wolfhard) személyében, aki nagyobb hatással lesz későbbi életére, mint valaha sejtené.

A gyerekkori élmények és a már felnőtt fiatalember (Ansel Elgort) tragédia felé sodródó élete párhuzamosan haladnak egymás mellett. A gyermeknek a gyásszal és a hirtelen környezetváltással, a felnőtt Theónak pedig a régiségkereskedőként megingott karrierjével, bizonytalan érzéseivel és titkának súlyával kell szembenéznie. Ez az alkotás közel sem annyira a gyászra koncentrál, mint például a Szólít a szörny című film, inkább a múlt feldolgozása dominál benne.

A történet jellegzetessége, hogy nagy hangsúlyt fektet a régi értékek megőrzésére és elmúlásukra:

a különleges festmények megóvására a jövő nemzedékeinek számára és az antik bútorok újjávarázsolásának művészetére. A múltba merengés viszont szöges ellentétben áll a gyászfeldolgozás folyamatával. Az elvesztett édesanya álomképe egy letűnt korszakot idéz, amelyre csak az ellopott Az aranypinty emlékeztet.

A sivatagban töltött idő nemcsak New Yorkhoz képest kulturális visszaesés, hanem a kisfiú jólneveltsége is alábbhagy: megismerkedik az alkohol és a drogok világával. Felnőtt személyiségében ez a kettősség tükröződik, mert Theo képtelen elengedni az önvádat édesanyja halála kapcsán, és csak ezt az egy kivezető utat ismeri a fájdalomból. Amikor felnőtt élete összeomlik, mert arról, amiben addig hitt és reménykedett, kiderül, hogy nem valósulhat meg, ismét kénytelen visszanyúlni a gyermekkori veszteség feldolgozásához és egy régi baráthoz.

Olvasatlanul és kis utánanézéssel meg vagyok róla győződve, hogy Donna Tartt Az aranypinty című regénye nem a lenyűgöző főcselekmény miatt kapott Pulitzer-díjat, hanem az elbeszélésmódja és a karakterek ábrázolása okán. Hasonló helyzet alakult ki az Amerikai pasztorál megfilmesítésekor:

túl nagy falat volt az eredeti mű hangulatát kinyerni a lapok közül.

Bár Az aranypinty esetében frissítő az alaphelyzet, a szálak további bontogatása nem sok újdonsággal kecsegtet. Felnövéstörténetnek nem elég kirívó, a szerelmi és az akciószál sem túl átütő. A két és fél órás játékidő pedig a monumentális alkotásoknak áll jól, nem egy közepesen érdekes és gyakran lelassuló tempójú filmnek.

Nem időpazarlás végignézni, ha az ember nem bánja a lustán hömpölygő, sutább végkifejletű történeteket – pár színesebb személyiséggel feldobva. A színészekre tényleg nem lehet panasz, ezért is szomorú, hogy a körítés ennyire elúszott a középszerűség irányába. Ansel Elgortnak kevesebb ideje volt a főszereplő felnőttkorát ábrázolni, az igazi bravúr mégis az ifjú Theót alakító Oakes Fegley ígéretes játéka volt. Ízléses és elegáns szálak keverednek az önpusztítás és a sivárabb élet fonalaival, de attól sajnos nem lesz művészibb egy alkotás, hogy benne a művészetről csupán beszélgetnek, és pillanatokra feltárnak kifinomultabb részleteket. Pont olyan, mint a festmény. Szépnek szép, de életre nem kel.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..