Kritika

„Mi csak játszottunk” – Az ártatlanok

Eskil Vogt pszichohorrorában négy kisgyerek jön rá, hogy újonnan szerzett természetfeletti erejükkel mire képesek. A Cannes filmfesztivál Un Certain Regard szekciójába beválogatott Az ártatlanok nyomasztó módon ábrázolja a gyermek moralitásának esendőségét.

Jöhet démon, sorozatgyilkos, szörnyeteg, de ha engem kérdeznek, a horrorfilmek legfélelmetesebb szereplői mégis a gyerekek. Van valami vérfagyasztó abban, amikor a természeténél fogva ártatlan kisgyermek egy sötét erő áldozatává vagy épp szolgájává válik. A gonosszá váló gyermek egyszerre kelt bennünk iszonyt és sajnálatot, s ezt a kettőséget a horror műfaja szívesen használja fel. Mi pedig azért sem unjuk meg, akárhányszor nézzük is végig, hogy a tiszta, romlatlan gyermeki lélek bemocskolódik. A találó című Az ártatlanok (De uskyldige) egyszerre négy gyereket is szerepeltet, akik a tűzzel játszva még a felnőttek kegyetlenségét is meghaladják.

Ida (Rakel Lenora Fløttum), testvére, az autista Anna (Alva Brynsmo Ramstad) és szüleik újonnan költöztek a környékre. A gyerekek gyorsan barátokra lelnek a szomszéd Ben (Sam Ashraf) és Aisha (Mina Yasmin Bremseth) személyében. A közeli erdőben csatangolva a négy gyerkőc felfedezi, hogy természetfeletti erőkkel bírnak. A kezdeti játszadozások, kavicsreptetések és telepatikus üzengetések azonban gyorsan sötét fordulatot vesznek. Egyikőjük elkezdi mások bántására felhasználni újdonsült erejét. Se gyerek, se felnőtt nincs biztonságban, és egyedül a másik három képes arra, hogy megállítsák a pusztításban.

A norvég pszichohorror a gyerekek különös világába repít el minket. Ez a világ tele van kalanddal és varázslattal, a törvényeit maguk a gyerekek hozzák. Bár a szülők igyekeznek felügyelni és fegyelmezni, mégis kívülállók maradnak. Mellékszereplők, sőt, beavatatlanok, akik a világ perifériáján mozognak. A film meggyőzően tudatja velünk, miért is képtelen gondolat, hogy a gyerekek elmondják szüleiknek, mi történik. Játszani ugyanis a gyerekek szoktak, és az egész játéknak indult. Közös titokként őrizték, hogy misztikus erejük van, és most, hogy elfajult a dolog, maguk közt fogják elintézni.

A felnőttek úgysem értenék.

Az ártatlanok a jól ismert „majd ha nagy leszel, megérted” szólamot fordítja a felnőttek ellen. Most az egyszer a gyerekek tudják, mi folyik körülöttük, és a felnőttek tapogatóznak a sötétben. Ez a szubverzió aranyos, vagy akár humoros is lehetne, ha nem horrorfilmről lenne szó. De a gyermeki logika, ami mentén a film felépül, még a legnyomasztóbb pillanatokban is megkapó marad. Az ártatlanok konzisztensen a négy gyermek szemszögéből mesél, meg sem próbálja „felnőtt” fejjel értelmezni az eseményeket. Az olyan kérdésekre, hogy honnan erednek a természetfeletti erők és miért csak a kicsiket keríti hatalmába, nem keresi a választ. Hisz a gyerekek sem teszik.

A film helyszíneként szolgáló norvég külváros paneltömbjei, mint minden panel, ami valaha létezett, unalmas, jellegtelen atmoszférát árasztanak. Ebbe a hétköznapi szürkeségbe szivárog be lassan az iszony. Mivel minden olyan átlagosnak és közönségesnek tűnik, az elharapódzó kegyetlenkedések még ijesztőbbnek hatnak. A hand-held kamera gyakran közelről veszi a gyerekek arcát, az intimitás érzését keltve, máskor távolról mutatja őket, ahonnan apró alakjuk fenyegetőnek hat. A négy fiatal színészt nagy dicséret illeti: nincs olyan pillanat, hogy ne lennének meggyőzőek.

Eskil Vogt rendezőt már Az ártatlanok előtt is foglalkoztatta a szupererő fogalma. 

Ő jegyzi a Thelma forgatókönyvét (aminek rendezője Vogt rendszeres alkotótársa, Joachim Trier), amiben egy fiatal lány ébred rá erejére. A természetfeletti képesség mindkét filmben a psziché megnyilvánulásaként jelenik meg. Egy emberi reakció, ámbár extrém, az egyént érő hatásokra, ami aztán telekinetikus képességként csapódik ki. Emiatt a hangsúly nem is a CGI-effekteken, hanem a színészi játékon van. Én azért néha, különösen Az ártatlanok utolsó jeleneténél, a végső leszámolásnál hiányoltam a látványosabb megoldásokat. Erre a jelenetre, meg úgy en bloc az utolsó 12 percre amúgy sem volt nagy szükség, hisz már előtte szépen lezárták a történetet.

A gyermek elméje kiforratlan, kifürkészhetetlen, a jóról és a rosszról alkotott fogalmai még csiszolatlanok. Ezt az átmeneti állapotot ragadja meg ügyesen Vogt és viszi el a „mi lenne ha?” irányba. Az ártatlanok a legnyomasztóbb pillanatok sötétségét is ügyesen ellensúlyozza a finoman adagolt empátiával. Így a gonosz legyőzése nem okoz diadalérzetet, inkább szomorúságot: érezzük, hogy az ártatlanság kora véget ért.

Takács Janka

Janka a párizsi Sciences Po egyetem média és kommunikáció szakán végzett, marketinges szakemberként dolgozik. Mozifüggő, legfőképp a régi hollywood-i filmeket és az indie filmeket kedveli, de egy ütős filmzenével bármikor le lehet venni a lábáról.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com