Kritika

Hát ebből a viccből többet is ki lehetett volna hozni – Az Artúr-átok

2022 valószínűleg legváratlanabb filmes fordulata, hogy Luc Besson (írói és produceri minőségben) elkészítette az általa jegyzett Arthur és a villangók-mesék bizarr horror változatát. Nagy kár, hogy Az Artúr-átok című spin-off (?) papíron sokkal groteszkebbnek és érdekesebbnek hangzik, mint ami a végeredmény. Amivel nem is az a legfőbb baj, hogy nem jó, hanem hogy még csak nem is olyan fura és eszement, mint amilyen lehetne.

Artúr valószínűleg Franciaország legnagyobb Arthur és a villangók rajongója. Az összes létező emléktárgy meg van már neki, ami a Luc Besson jegyezte animációs filmekhez köthető. Barátai azonban valami olyannal lepik meg 18. születésnapján, amire ő sem számított. Megtalálták ugyanis az eredeti házat, ahol a filmeket forgatták. A kempingezéssel egybekötött filmturizmus azonban hamarosan rémálommá válik, amikor egy ismeretlen erő vadászni kezd a fiatalokra. A francia vidéken pedig senki sem hallja a sikolyaikat…

El nem tudom képzelni, hogy mi járhatott Luc Besson fejében, amikor elhatározta, hogy metahorrorfilmet ír a korábbi gyerekfilmjei (illetve az azok alapját képező ifjúsági regényei) alapján.

Ám a meghökkenésem elsősorban nem is a zavarba ejtő alapötletnek szól, hanem sokkal inkább annak, hogy az írói és produceri teendőket ellátó Besson és az eddig főleg francia tévésorozat-epizódokat jegyző Barthélémy Grossmann rendező mennyire nem éltek a groteszk koncepcióban rejlő lehetőségekkel. Az Artúr-átok ugyanis önreflexív metahorrorként totálisan megbukik. A kínálkozó magas labdák lecsapása helyett mintha direkt ugrana el előlük.

Két dolog adná ugyanis egy ilyen film pikantériáját. Az első az abban rejlő morbid fekete-humor, hogy az ismert, kedves mesehősökből gyilkos  fenevadakat farag. Ám ami ennél izgalmasabb, az a cselekmény metajellege lenne. Mint a Sikoly filmek, amelyek épp azért izgalmasak, mert a szereplők ismerik az unalomig csépelt slasher sablonokat. A film így az önreflexiót használva okosan szembe tud menni a nézői elvárásokkal. Wes Craven rendezéseinek (de a nélküle készült ötödik Sikoly-filmnek is) bravúrja éppen abban rejlik, hogy egyszerre képesek parodizálni/kiforgatni a választott műfajukat (a slasher horrort), miközben teljes jogú, komolyan vehető és feszült példái is annak. Az Artúr-átok mindkét fronton kudarcot vall.

Először is – és ez apróbb spoiler – ellenben a szinopszisból várható sztorival, a film rémei nem a vér-villangók. Bár a hőseinkre vadászó veszedelemnek (a maga kiforgatott módján) tényleg van köze az Arthur és a villangók-filmekhez, a finálé egy meglehetősen kiábrándító csavarral távolítja el a film – addig vélt – fantasy elemeit. Részben pedig ebből adódik az is, hogy a film nem tud élni a kínálkozó metacsavarokkal, -poénokkal. Hiszen főhőseinknek hiába van hatalmas ismerete az Arthur és a villangók mitológiáról, ezt sosem kell felhasználniuk a túlélésük érdekében.

Így Az Artúr-átok olyan, mint a Twitteren nagyot menő, egy poénos, de valójában halál unalmas trash filmek.

Ahol az alkotóknak volt egy darab elborult ötlete, amit rá lehetet rakni a plakátra, ám ahhoz már nem voltak elég kreatívok, hogy érdemben is kezdjenek vele valamit (lásd: az Asylum stúdió kb. összes cápás/mockbuster filmje). Hiába vannak utalások az Arthur és villangók filmekre, azok nem szerves részei a cselekménynek. A film pont ugyanannyira működne, ha a főszereplő egy kitalált film rajongója lenne, és annak a forgatási helyszínére mennének. (Ha egy néző esetleg nem tudná, hogy az Arthur és a villangók egy valóságban is létező franchise, akkor semmit sem veszít.)

Hogy mennyire nem sikerült jól használni az utalásokat, arra remek példa a filmben elhangzó egyetlen horror kikacsintás is. Miután hőseink belépnek a horrorfilmek tipikus ellenséges falujába, összefutnak a még tipikusabb helyi bolonddal/pszichopatával, aki kísértetiesen figyelmezteti őket, hogy ne menjenek a díszletház közelébe, mert veszélyes. Miután pedig mind berezelnek az eszelős suttyó viselkedésétől, az egyikük megjegyzi: „Olyan, mintha a Ragyogásban lennénk”. Holott a vitathatatlanul a Péntek 13.-t idéző jelenetben semmi sincs, ami kicsit is emlékeztetne Stephen King sztorijára.

Persze ne felejtsük el az ősi kritikusi irányelvet sem:

„Ne azt a filmet kritizáld, amit látni szerettél volna, hanem azt, amit láttál.”

Mert lehetett volna Az Artúr-átok egy kreatív, posztmodern horror, de lehet, hogy ez nem is volt cél. Azonban, ha elvonatkoztatunk attól, hogy „ebből a viccből többet is ki lehetett volna hozni”, a végeredmény semmivel sem lesz jobb. Grossmann rendezése ugyanis a lehető legsablonosabb, legérdektelenebb Péntek 13., Texasi láncfűrészes mészárlás utánérzés. Egy csapat tini elmegy egy semmi közepén lévő faházhoz, majd egy részük meghal. Ennyi. Besson forgatókönyve – leszámítva talán az istentelenül béna, deus-ex machina-jellegű lezárást – semmiben sem haladja meg a slasher filmek százszor látott sablonjait. Ami pedig még fájóbb, hogy még csak nem is tudja azokat különösen izgalmasan, feszülten, félelmetesen (vagy legalább logikusan) felmondani. Grossmann pedig dögletesen lassú tempóval és nem túl látványos vizualitással prezentálja mindezt. Szex- és erőszak-ábrázolás terén is sokkal szégyenlősebb, mint bő 40 éves előképei.

Dacára a kellemesen morbid és cinikus alapötletének, Az Artúr-átok végeredményben egy unalmas, fantáziátlan és érdektelen tucathorror. Az év egyik nagy filmes csalódása, ami nem kis eredmény egy olyan filmtől, aminek létezéséről is csak a sajtómeghívóból értesültem.

Az Artúr-átok július 21-től látható a mozikban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!