Fókuszban Moziban

Az ég befedi a háborút – Dunkirk

Dunkirk

A Dunkirk szépségével emelkedik a háború fölé; képei szívszorítóan gyönyörűek, humanizmusa mély. Christopher Nolan (és Hoyte Van Hoytema) ismét olyat alkotott, amihez hasonlót nem láttunk még.

Christopher Nolan, sztárrendező, egyre biztosabban a mai stúdiórendszer legfényesebb csillaga. Amit alkot, az egyszerre blockbuster és filmművészeti magaslat (akár a korai Spielberg). A Dunkirk egy magabiztos művész teljesítménye: egy új film a második világháborúról, ami semmi másra nem hasonlít.

Dunkerque (és a brit Dinamó hadművelet) históriája nem tipikus filmtéma. Háromszázezer katonát kellett kimenekíteni egy körülzárt tengerpartról, és ebben a logisztikai rémálomban a katonai erények gyakorlására vajmi kevés esély kínálkozott. Nolan nem is a hagyományosan megénekelteket ragadja meg – bajtársiasság, önfeláldozás, látványos hősiesség –, hanem mélyebbeket: a túlélés, a kitartás és a személyiségből fakadó makacs bátorság erőit.

Pedig Nolan és a realizmus… Igaz, a A sötét lovag-trilógia, az Eredet és a Csillagok között szerzője mindig is ügyelt az „akár meg is történhetne” látszatára, mégis: elsősorban fantáziafilmeket forgatott idáig. Mit kezd most egy földhözragadt háborús történettel?

Felemeli a magasba, a szépség által nemesíti meg.

A Dunkirk olyan vizuális teljesítmény, amilyen még nem készült. (Messzi referencia: egyetlen filmben láttam eddig ilyen tágasan, magába szippantóan bemutatni az eget és a repülést, az Égenjárók című animében.) Amit Nolan pusztán a légi felvételekkel elért, az filmesztétikai mérföldkő – és operatőri Oscar-díj Hoyte Van Hoytemának, vagy nincs igazság a világon.

Nagyon tiszta film. Jobbára napfényes – amit kevés háborús film enged meg magának –, és szeplőtlen, mint a kék ég, a sima tenger, a barna homok, a napsütés. Mindezek között véletlenül odavetett lény a katona, semmi keresnivalója a bájos francia város tengerpartján. A Spitfire színes szitakötő az égben. A romboló jelenléte szinte tolakodó; mi dolga a világban egy ilyen szürke monstrumnak?

Mégis, ebben a tiszta világban is a piszkos katona élete az első. A gyáva katonáé is, a szökevényé is, még a gyilkosé is: Nolan mélységes együttérző humanizmussal ábrázolja minden megpróbáltatásukat. Filmről filmre jobban

csodálom Nolan egyre mélyülő humanizmusát,

egyre bátrabb hitét az emberben. A sötét lovag feszült kompjelenetében a jóság erősebbnek bizonyul Joker pesszimizmusánál; a Felemelkedésben a város végül szembeszáll Bane demagóg anarchiájával; a Csillagok közöttben az emberiség úrrá lesz a pusztuló Föld katasztrófáján; a Dunkirk még tovább megy: a hibákat, a gyávaságot, a gyilkos indulatot is megértő szeretettel kezeli, és mellettük tárgyilagos visszafogottsággal mutatja be a lélek mélyén megbúvó, szenvtelen bátorságot és odaadást.

Mint második világháborús film, a Dunkirk mindebben egyedi. Realizmusa a Ryan közlegény megmentése hatását idézi, de még annyi kimódoltság sincs benne, mint Spielberg munkájában – épp ezért őszintébben emelkedettebb. És ha például A fegyvertelen katona esztétikája a sár, vér és szenvedés alapjaira épül és pokolbéli borzalmakkal állítja kontrasztba az emberi hitet, hát a Dunkirk ellenkezőleg: a tisztaságot veszi természetesnek. Végképp gyökeres ellentéte a Fury lángokkal ölelt végső harcjelenetének: abban szinte félistenek küzdenek, míg a Dunkirk alakjai kisebbek a hagyományos filmes karaktereknél, esendőbbek, hibásak, sérülékenyek.

Mégis mindegyik világháborús műnél feszültebb ez a film. Nolan végig hatásokkal bombáz minket: leírhatatlan képeivel, brutális hangjaival, törődött arcaival; és micsoda érzelmi hatások! Ebben a filmben tényleg átéled, milyen lehetett egy megtorpedózott vagy lebombázott hajón katonának lenni!

Olyannyira erre fókuszál, hogy történelmileg csaknem absztrakt: van „az ellenség” (végig láthatatlan), és a dunkerque-i szituáció; nem érdekes, ki a támadó fél és ki menekül. Csak a film legvégén hangzik el egy churchilli idézet, és az is inkább az érzelmek, semmint a történelmi kontextualizálás kedvéért.

Valóságos csoda, hogy ez a feszült film békés érzést hagy maga után. Azt az érzést, hogy van remény és van értelme a kitartásnak – történész vagyok, tudom, milyen leegyszerűsítés ez, de akkor is ritka érzés egy film után.

Christopher Nolan, a képregényhősök és sci-fik, álmok és bűvészek rendezője lassan az emberbe vetett remény legkomolyabb mai filmművészévé válik.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Ráadás rovat szerkesztője, a Tárca rovatvezetője. [email protected]

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés