Kritika

Az egyik szeme sír, a másik bölcső – Palmer

Justin Timberlake a Palmer című filmmel négy év után tér vissza a kamerák elé. Egy nagyon emberi történet, amit nehéz függetleníteni az amerikai elnökválasztás eredményétől.

Ha 2008-ban a Gran Torino volt az Obama éra első nem hivatalos programfilmje, akkor a Palmer Joe Biden elnökségének az előfutára. Fisher Stevens filmjének legtöbb eleme megtalálható Clint Eastwood opusában (elfogadás, egyenlőség, sokszínűség), ám a legfontosabb üzenet az újrakezdés lehetőségének megjelenítése nem valaminek a lezárását mutatja be, hanem egy új útnak a kezdetét. A Gran Torino-ban Walt Kowalski (Clint Eastwood) miután átértékelte életének legfontosabb elveit, halálával leszámol az addig uralkodó eszmékkel, hogy az utána következő generáció egy jobb világot tudjon építeni, Eddie Palmer (Justin Timberlake) maga is aktív részese ennek a munkának.

Eddie Palmer 12 év után szabadul a börtönből, hazaköltözik nagymamájához Louisiana államba, ahol megpróbál visszailleszkedni a társadalomba – a rendszeres munkaügyi visszautasításokat és az alkoholgőzös estéket a szomszéd kisfiú Sam (Ryder Allen) feltűnése zavarja meg. A fiút kábítószeres édesanyja rövidebb-hosszabb időszakokra magára hagyja, akit ilyenkor Palmer nagymamája vesz magukhoz. Sam nem csupán azzal tűnik ki kortársai közül, hogy őszinte és szókimondó, hanem azzal is, hogy

szívesebben tölti idejét olyan dolgokkal, amiket a társadalom jelentős része a lányok szocializációjával azonosít.

Sam szeret táncolni, babázik, tündéres rajzfilmet néz és a smink használata is jobban érdekli, mint a versengés és a sport. Palmer kezdetben ugyanolyan ellenségesen viszonyul a fiúhoz, mint a legtöbben a környezetében, ám ahogy egyre jobban megismeri, úgy értékeli át kezdeti előítéleteit.

A Palmer szűk két órás játékideje során folyamatosan a giccs határán egyensúlyoz, de mindig sikerül elkerülnie a buktatókat és meg tud maradni egy érzelemdús és felemelő emberi drámának. A kulcs ehhez a Timberlake és Allen közti kapcsolat dinamikája: a frissen szabadult, többségi társadalom által gyanakvással fogadott és önmagából kivetett elítélt ugyanazzal a magánnyal és ellenségességgel néz szembe, mint a fiú, aki jobban érzi magát lányok társaságában, lányos tevékenységek közben.  Felnőttként sokkal könnyebb meglátni a hibákat és visszásságokat azokban a normákban, amikhez a gyermekek viselkedését igazítjuk, ez a kritikus szemlélet pedig segítheti a saját, világban elfoglalt helyünk átértékelését. Így válik műfajtól függetlenül egyszerre megmentetté és megmentővé a fiatal, aki beilleszkedési nehézségekkel küzd (A tehetség, Joe, Tökéletes világ, Apafej).

Timberlake és Allen visszafogott játéka teszi lehetővé, hogy a nézővel kialakított érzelmi kapcsolat végig fennmaradjon

és a jól előkészített katarzis se érződjön mesterkéltnek, hiszen a köztük lévő dinamika adja a film igazi értékét és izgalmát. A cselekményben bekövetkező fordulatok és a lezárás nem sok meglepetést kínálnak, azonban Fisher Stevens hozzáértését dicséri, hogy a drámai csúcspontok úgy is működnek, hogy előre tudjuk kimenetelüket. Stevens rendezői karrierjét az elmúlt években a klímaváltozással kapcsolatos dokumentumfilmek rendezése és felkarolása teszi ki (2009-ben Az öböl című dokumentumfilm produceri munkálataiért átvehette az Oscar-díjat), ahol ugyanúgy az emberi kapcsolatok állnak kamerája középpontjában, mint a Született gengszterek kivénhedt simliseinek bemutatásában, vagy a Carrie Fisher és Debbie Reynolds nem mindennapi anya-lánya viszonyát dokumentáló tévéfilmben (Vakító fények: Főszerepben Carrie Fisher és Debbie Reynolds).

Stevens eredeti tervei szerint Eddie Palmer szerepére egy afroamerikai színészt szeretett volna szerződtetni, ráirányítva a figyelmet a déli államokban zajló reintegráció hiányosságaira. Hiába sikerül a játékidő nagy részében a mikrotörténetek egyetemességén keresztül elkerülnie az erkölcsi kinyilatkoztatásokat, nehéz a Palmert nem a körülötte zajló események kontextusában nézni.

Bármennyire időtlen az elfogadás, a sokszínűség, a második esély gondolata a szemünk láttára pusztuló louisianai rögvalóságban mégis délibábnak tűnik.

Ezzel pedig inkább érződik egy ideális jövőt vizionáló programadó filmnek, ami sokkal inkább szól arról, hogy mi következik ezután, nem pedig arról, hogy mi van most. Walt Kowalski halálát követően a jövő nyitott könyv volt többféle lehetséges kimenetellel, míg Eddie Palmer múltjának lezárása közben, értékrendjében és világlátásában megújulva tekint a jövőbe. Egyik kezével még temet, a másikkal már építkezik – így sem a gyászra, sem a visszatekintésre nincs idő, amire mindig szükség van a továbblépéshez.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés