Bollywood Hollywoodba látogatott. A Testvéri kötelék egy Texasban játszódó, enyhén indiai fűszerezésű dráma a fivéri szeretetről.
A film
A Testvéri kötelék az első olyan hollywoodi film, aminek forgatókönyvírója, producere, és rendezője is indiai. Vidhu Vinos Chopra (3 félnótás, Parineeta) gondolt egy merészet és elkészítette 1989-es drámája, a Parindaamerikai változatát. Az elhatározás mindenképpen izgalmas. Az eredmény pedig valóban hollywoodi lett, indiai felhangokkal.
Buddy (Chris Marquette) és Jacob (Anton Yelchin) igazán jó testvérek. Kiegészítik egymást. Az idősebb Buddy kicsit együgyű, de jó szándékú és nagyszerűen lő – a mexikói határ közelében nem is árt, ha valaki ért a fegyverekhez. Öccse ezzel szemben éles eszű, zenei tehetséggel megáldva. Apjuk tragikus halála után a fiúk végképp csak egymásra számíthatnak. A Forrest Gump alakját idéző mesterlövésznek szüksége is van rá, hogy valaki irányítsa. A sors azonban úgy hozza, hogy ez nem az öccse lesz.
A felvezetés – habár a bosszúdráma és a családi dráma olyan jól ismert alapelemeit vonultatja fel, mint a két ellentétes személyiségjegyekkel bíró testvér, az apa erőszakos halála – nem teljesen szokványos, ami elsősorban Buddy alakjából fakad, aki nem mondható sztereotip bosszúálló figurának. Az érzékeny, enyhén szellemi fogyatékos fiú egyszerre kiszolgáltatott és veszélyes. És manipulálható. Chopra, maximálisan aknázza ki a karakterben rejlő lehetőségeket, rendkívül sokrétűen adagolva ennek köszönhetően filmjébe a feszültséget.
Buddy tetteit – a végtelenül kedves és a végtelenül brutális között ingáznak – szinte kizárólag emóciók határozzák meg. Ő csak a szívére hallgat. A Testvéri kötelék megmutatja milyen veszélyek is rejtőzhetnek emögött a köztudatban rendszerint pozitívumként élő frázis mögött. Egyedül maradva az egyik helyi gengszterfőnök (Vincent D’Onofrio) befolyása alá kerül, aki meglátja benne a tökéletes fegyver lehetőségét. Személye ennek következtében morális kérdések sorát is felveti. Mennyiben felelős így ő vagy öccse – aki magára hagyta – a döntéseiért? Már erre az egyre sem könnyű válaszolni.
A bosszúdrámától elinduló vonal a film előrehaladtával áthúzódik a gengszterfilm területére, miközben legalább ilyen erős szál az évek során egymástól eltávolodott két testvér elszánt harca, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Nehéz hidat verni két ennyire különböző világ közé. Ez a küzdelem kezdetben csak az emóciók szintjén zajlik, majd egyre véresebb jelenetekbe vált – úgy tűnik a környéken sokan szeretnék magukénak tudni Buddy irányítását. Mindkettejük számára fájdalmas utat kell bejárniuk. Jacobnak a bandaháborúk poklát kell megjárnia, hogy megmentse bátyját. Buddynak pedig fel kell ismernie, hogy gyerekkori vágyai, amit a filmben egy ajándék, egy fehér csődör, piros nyereggel és egy farm jelképez, már csak számára bírnak jelentőséggel. Jacob felnőtt, ő viszont bizonyos szinten gyerek maradt. Ez így elég is lenne egy remek filmhez, de Chopra megterheli még olyan teljesen fölösleges, rövid lélegzetvételű mellékszálakkal és kitérőkkel mint Jacob bájos menyasszonyának megjelenése vagy a kvázi apafiguraként működő gengszerfőnök bűntudatának megélése. Kár érte.
Egy kevés szereplőre építő film esetében még nagyobb hangsúly van a színészi játékon. Még inkább ráirányul a figyelem arra, aki fogyatékossággal élő figurát formál meg (Forrest Gump, Gilbert Grape, Raymond Babbitt – hosszan lehetne példákat hozni). Chris Marquette helyenként erőltetettnek hat Buddy szerepében, amit még jobban kiemel a Jacobot játszó Anton Yelcin kiegyensúlyozott alakítása. Julius Hench kétségkívűl karizmatikus – nem is várunk mást D’Onofriotól – , de itt a karakter van túlírva, a bűntudattól való teátrális őrjöngés a templomban már-már parodisztikusnak hat. Az egyetlen női szereplő, Vittoria (María Valverde) pedig hiába bájos, menthetetlenül szürke.
Chopra valóban klasszikus amerikai, western, gengszterfilm, coming-of-age motívumokkal átszőtt, drámát készített, amihez hagyományos texasi képi miliő társul – a film operatőre a számos Clint Eastwood alkotásban is közreműködő Tom Stern volt –, ám jól érzékelhető az indiai hatás is. Utóbbi elsősorban az amerikai filmekhez szokottak számára a narratív túlzsúfoltságban jelentkezik. Mellékszálak, háttérinformációk, szimbólumok, abszurdba hajló jelenetek sokasága zúdul a nézőkre a film játékideje alatt. Az olyan jelenetek pedig, mint a Jacob előtt a vízben süllyedő diktafon a film végén, ebben a környezetben, – hiába értjük a szimbolikát – egyszerűen giccsesnek hatnak. A végeredmény így a cselekményszövés figyelemreméltó megoldásaival és a remek feszültségadagolással együtt is felemás lett – mint egy szép nagy, curryvel fűszerezett steak.
A lemez
A kiadványra a forgatást árnyaló kisfilmek kerültek fel extraként.
