Kritika

A flitter románca – Az elveszett város

Aaron és Adam Nee romantikus kalandfilmje, Az elveszett város egy jól ismert recepten csavar egyet-kettőt, de nem eleget, hogy új szintekre emelje a műfajt. 

1984-ben Robert Zemeckis Kathleen Turnerrel és Michael Douglassal a főszerepben leforgatta a lektűrírónő és a kalandor dzsungelbéli egymásra találását elmesélő A smaragd románcát, ami annyira jól sikerült, hogy egy évvel később meg is született a már Lewis Teague által dirigált folytatás, az eredetitől több hajszállal elmaradó A Nílus gyöngye. Az első rész váratlan sikere a szórakoztató akcióknak, a jóízlésű humornak és a két főhős között remekül működő kémiának volt elsősorban köszönhető. Ilyen előképpel indult hát neki Oren Uziel és Dana Fox, hogy Seth Gordon történetéből filmet írjon.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az elveszett város azonban, bár kétségkívül okoz néhány kellemes pillanatot, nem tudott felnőni az elődeihez. A történet szerint a romantikus kalandregényeket futószalagon szállító írónő kezd belefáradni kitalált főhőse, Dash kalandjaiba, akit könyvei címlapján Alan (Channing Tatum), a nem túl éléseszű modell kelt életre. Amikor a megszállott milliomos, Abigail Fairfax (az üzembiztosan teljesítő Daniel Radcliffe) fejébe veszi, hogy az írónő az egyetlen, aki egy elveszett ősi fejdíszhez elvezetheti, elrabolja őt. Alan, hogy végre többnek mutassa magát egyszerű csinifiúnál, a nő megmentésére siet – na jó, egy tapasztalt nyomkövetővel (Brad Pitt) az oldalán.

Az elveszett várost a filmet producerként is jegyző Bullock először elvetette, ugyanis meghaladottnak érezte a már hét éve fejlesztés alatt álló forgatókönyvet. Az igazság az, hogy valójában közel negyven évet késett ez a film, hiszen a legjobb darabokat a ’80-as években láttuk – ekkor készült a már említett darabokon kívül az Indiana Jones-sorozat első három része és a szintén remek Kincsvadászok is. Nem véletlen az sem, hogy pontosan ide nyúlnak vissza a Nee-testvérek, amikor filmjüket Zemeckis-féle kalandhoz kísértetiesen hasonlóan kezdik: egész pontosan Loretta Sage (az 57 évesen negyveneseket megszégyenítően csinos Sandra Bullock) legutolsó könyvével.

Természetesen sok elemet kölcsönöznek más kalandfilmekből is,

így nincs hiány romokban, földön, vízen és levegőben való üldözésben, a MacGuffinként funkcionáló kincsben és a szerelmesek egymásra találásában – a műfaj szinte minden eleme megjelenik így, vagy úgy. Az alapanyag meghaladottságát mégsem az ismerős elemek visszaköszönése adja elsősorban, hanem a női főhős sok tekintetben ódivatú ábrázolása: ha megfigyeljük, az utóbbi évek kalandfilmjeinek (Jumanji: Vár a dzsungel, Tomb Raider, Jumanji: A következő szint, Dzsungeltúra) női hősei egyáltalán nem szorulnak megmentésre, sőt. 

Amiben Az elveszett város változtat a bevett receptúrán, hogy nem egyszerűen vígjátékként, hanem egyenesen paródiaként közelít a történethez, így mindent, amit csak lehetséges, azt a készítők eltúlozzák. Így kerül a főhősnő – a szinte önálló karakterként funkcionáló – rózsaszín flitteres ruhában a dzsungelbe, így lesz a macsó lovagból piperkőc, aki még a vízre is allergiás, és így lesz egy vicces sidekick – aki a Turner-Douglas páros mellett a zseniális Danny DeVito volt –  Loretta nagyvárosi kiadójából, Beth-ből (Da’Vine Joy Randolph), akinek tényleg semmi keresnivalója a dzsungelben. 

A paródia szempontjából egyértelműen Brad Pitt karaktere adja a legtöbbet a történethez:

az egyszerre szuperintelligens, csodálatosan higgadt, eszméletlenül szexis és spirituálisan is magasan fejlett megmentő a film legmókásabb pillanatait szolgáltatja – kár, hogy igen rövid ideig. Az ő feltűnése tényleg jó poénokat hoz, míg humor tekintetében a film többi része igencsak hullámzóan teljesít. Viccek forrása a zene is: a remek soundtrack is a túlzás eszköze, így nem egyszer kaptam fel a fejem az ügyes dalválasztásokra. 

A film legerősebb része egyértelműen Bullock és Tatum, és az általuk alakított két főhős közti dinamika. Jó a páros, látszik, hogy a színészek élvezték a játékot együtt. Kifejezetten érdekes, hogy a magát szapioszexuálisnak valló özvegyet hogyan nyeri meg magának a sokszor ügyetlenkedő modell, akiről enyhén szólva sem mondhatjuk, hogy a legélesebb kés lenne a fiókban – az írók nagyon szépen építik kettejük kapcsolatát, melyben a testi szépség, az ösztönös férfierő, a bátorság és az odaadás is helyet kap. A film egyik legszebb jelenete, amikor Sage lezárja a múltját, hogy helyet teremtsen az életében egy új kapcsolatnak –

kár, hogy mindez a paródia jelleg miatt csupán pillanatokat kap,

ahogy a szerelmesek végső egymásrátalálásának sem jut több felület. Pedig lett volna honnan nyerni nekik időt: sok az üresjárat az dzsungelbéli üldözésekben is, de igazán csak Beth és a hozzá csatlakozó excentrikus pilóta, Oscar (Oscar Nunez) szála felesleges teljesen.

Egy magára valamit is adó kalandfilmben a helyszín is önálló szerepet kap – a csodálatos Dominikai Köztársaság ki is tesz magáért: a Los Haitises Nemzeti Park, Altos de Chavón városa és a Salto Socoa vízesés mesés felvételei is érdemesek a figyelmünkre, csakúgy, ahogy a látványtervezők munkája is. Van tehát mit nézni – Tatum pucér fenekéről nem is beszélve –, a kémia is működik, a bevált recepttel sincs alapvetően gond, így a műfaj szerelmesei – még ha igazán sok újdonságot nem is kapnak – egy egyszeri kis kalandra befizethetnek.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés