Kritika

Az élvhajhász pornómogul unalmas élete – A szenvedély királya

A szenvedély királyaA szenvedély királya egy életrajzi film a brit Hugh Hefnerről. Paul Raymond a 70-es években azzal vált Nagy-Britannia leggazdagabb emberévé, hogy egész birodalmat épített a meztelenségre: sztrip klubokból, táncos revükből és szoftpornó férfimagazinjából befolyó pénzén annyi ingatlant vásárolt, hogy fél London az övé lett. Michael Winterbottom filmjéből váratlan módon az derül ki, hogy ennek a sokak által irigyelt self-made mannek meglehetősen unalmas élete volt.

Paul Raymond neve nekünk nem sokat mond, de a briteknek annál többet. Híres emberről filmet készíteni hálás feladat, a nézőt biztos érdeklik egy celeb magánéletének szaftos részletei. Pláne ha az illető (újra)feltalálta a brit szexipart. A nyitó jelenetben Raymond (Steve Coogan) egy vörös függöny előtt pózolva üdvözöl minket saját erotikus világában. Erotikus mozi helyett inkább egy erotikát dokumentáló filmet kapunk; egy humorosnak induló, kihasználatlan lehetőségekkel teli, átélhetetlen drámát a Soho királyának életéről.

Az ötlet eredetileg a főszereplőt alakító Steve Coogan agyából pattant ki, aki annyira érdekesnek találta Raymond történetét, hogy a már állandó munkatársának számító Winterbottom figyelmébe ajánlotta. A brit komikus ikon Coogannek ez jutalomjáték: Raymond mindenki előtt egyfolytában szerepet játszik, és olyan visszatérő egysoros poénokkal szórakoztatja a közönségét, mint „Nem rossz egy olyan gyerektől, aki öt fillérrel a zsebében érkezett a városba.” A játéka egyébként – a modorosság, a dadogás – nagyban emlékezetet a leghíresebb szerepére, a saját maga által kitalált és megformált brit rádiós- tévés műsorvezető, Alan Partridge karakterére. (Egyesek szerint Coogan már annyira eggyé vált ezzel a szereppel, hogy képtelen belőle kilépni, akarva vagy akaratlanul.) A filmet az ő játékáért érdemes megnézni, Coogan nem csak a karakterében megmaradó, improvizáló humorista, de a drámai helyzetekkel is képes azonosulni. A gazdag pornómogul élete ugyanis – ki gondolná – drámai: a rengeteg gyönyörű nő és a fényűző csillogás mögött csak a mindenkitől való elidegenedés és a magány marad. Mint a valódi szeretetre képtelen, megkeseredett gazdagok történeteiben már oly sokszor láttuk, Raymond is fausti egyességet kötött: a rengeteg pénz, káprázatos nők és fékevesztett partik ára a boldogtalanság.

A szenvedély királya

Rejtve marad azonban a brit popkultúrát már korábban is feldolgozó rendező Michael Winterbottom (Non-stop party arcok) és a már több híresség életét filmre író Matt Greenhalgh (Control, John Lennon – A fiatal évek) forgatókönyvíró célja a filmmel. A klasszikus felemelkedés-bukás szerkezetet egy kerettörténettel változtatták meg az alkotók. Az idős, lányát gyászoló Raymond tekint vissza élete egyes epizódjaira. Talán pont ezért nem sikerült a történet fő hangsúlyát adó drámát elmélyíteni: az eseményeket végig Raymond szemével látjuk, aki képtelen saját tetteinek súlyát felfogni; végig önmagát mentegeti, és így nemcsak a saját szeretteitől, de a nézőtől is távol marad.

A meglehetősen nagy időszakot (az ötvenestől a kilencvenes évekig) felölelő történet felidézi a brit „történelem” egy-egy izgalmas mozzanatát és alakját is: a Beatlest, a 60-as évek prüdériáját (mikor a nők keble már lehetett fedetlen, de mozdulatlan, üvöltsön akár egy oroszlán mellettük), az angolszász „leselkedő Tamás” legenda meztelenül lovagoló Lady Godiva karakterét, vagy akár a hírhedt brit gyilkos Myra Hindley alakját. Bár felvetődnek olyan feminista gondolatok is, mint hogy lealacsonyító-e Raymond tevékenysége a nőkre nézve, az alkotók végül ezzel a vonallal nem kezdenek semmit.

A szenvedély királya

A film pedig lehetett volna igazán drámai. Raymond életét lényegben három erős női karakter fénytörésében ismerjük meg: a hűtlenséget sokáig tűrő elhagyott feleség (Anna Friel), a kéjes partikat először élvező, majd mégis inkább normális életre vágyó Fiona (Tamsin Egerton), végül Raymond imádott lánya, a fiatalon drogtúladagolásban elhunyt Debbie (Imogen Poots). Ők hárman határozzák meg a főhős életének fő szakaszait. A legnagyobb drámai potenciál az apa-lánya kapcsolatban rejlett, de ez sem teljesen kidolgozott. Annak ellenére, hogy végignézzük, hogyan lesz az énekléshez tehetségtelen, önmagát nem találó „apuci kicsi lányából” egyre súlyosabb drogfüggő, a film mégsem ad válaszokat kettejük kapcsolatára. Rejtély marad Raymond miért imádta Debbie-t, míg például a fiaival egyáltalán nem törődött.

Lehetett volna vicces is. Simon Bird, Matt Lucas és David Walliams sit- és sketch-comokból, Stephen Fry és Dara Ó Briain pedig panel-show-kból ismert, híres brit komikusok, vagyis a humorra építő brit tévéműsorok három fő műfajának legismertebb képviselői mind részt vettek a film készítésében. Ennek ellenére kevés az igazán átütő poén.

És lehetett volna szexi. Az indító színes-villogó stilizált montázs a ’70-es évek szexiparának hangulatát idézi, azonban az egész filmre jellemző egyébként jól kidolgozott látványvilág és a rengeteg hiányos öltözékű, gyönyörű nő ellenére mégsem párásodott be a kamera lencséje.

 

 

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés