Kritika

A másik, aki ugyanaz – Az én Zoém

Válása után a középkorú értelmiségi házaspár nehezen egyezteti össze a hétéves Zoe közös felügyeletét. Egy napon azonban a kislánnyal végzetes dolog történik, és a szülőknek újra kell gondolniuk egész addigi életüket. A genetikus anya ekkor döbbenetes tervet gondol ki, és megvalósításáért akcióba is lép. Az én Zoém egy 21. század tudományát nagyban foglalkoztató dilemmát állít a középpontjába.

A film rendezőjét, s egyben női főszereplőjét, Julie Delpyt nem kell bemutatni a hazai nézőknek. 14 éves kamaszlányként Jean-Luc Godard felfedezettje volt ő, az igazi ismertséget Krzysztof Kieslowski Három szín-trilógiája hozta meg neki, de a világsikert Richard Linklater Mielőtt-trilógiájának női főszerepének köszönheti. Julie Delpy a színészkedés mellett egy idő után rendezni is kezdett, magyar vonatkozású alkotása is van a Báthory Erzsébetről rendezett A grófnő  című filmje révén. Az én Zoém azonban egy napjainkban játszódó szokványos családi válási történetet sejtet.

A film elején egy frissen elvált középkorú értelmiségi házaspár csatározásainak mindennapi játszmáiba csöppenünk Berlinben. Isabelle (Julie Delpy) híres genetikusként, James (Richárd Armitage) építészként pályája csúcsán van, nem csoda hát, ha nehéz összeegyeztetni a szakmai karrierjükkel kislányuk, a hétéves Zoé (Sophia Ally) közös felügyeletét. Zoéhoz mindketten nagyon ragaszkodnak, ám alig titkolt szakmai rivalizálás is folyik közöttük, ami igencsak megkeseríti mind kettejük életét. Apró vádaskodások szurka-piszkáival, kicsinyes osztozkodásokkal gyötrik egymást nap mint nap, s

olyan realisztikus, emberközeli jelenetek ezek, amilyeneket mindannyian átéltünk már életünk során.

Sírni való még nézni is őket. Egymás ellen vívott csatáikból lassan kibontakozik az évek hosszú során gallyra ment párkapcsolatuk története, és nézőként joggal gondolunk arra, hogy a film egy ellentmondást nem tűrő macsó férfi és egy tudományos karrerjét a családért feláldozni kénytelen nő drámájának anatómiája lesz. Ám filmközépnél egyszer csak nagyot fordul a kocka, a kislány egyik éjszaka agyvérzést kap, s hiába operálják meg, menthetetlen. A genetikus anya ekkor döbbenetes tervet gondol ki, és megvalósításáért akcióba is lép.

Az én Zoém Juliette és James családi drámájának boncolgatása helyett egy korunkat nagyon is foglalkoztató problémát vet fel, ami a film eseményeinek kontextusában számos további izgalmas kérdést involvál. A 21. század tudományát nagyban foglakoztató dilemma, hogy etikus-e a klónozás, szabad-e mesterségesen lehetővé tenni genetikailag azonos, magasabb rendű szervezetek létrejöttét? Tudósként, és a szakma elismert művelőjeként a gyermekét elvesztő Isabelle erre a kérdésre annak tudatában is igennel válaszol, hogy tiltott emberkísérletként ez teljesen illegális. Egy ehhez köthető, ám nem kevésbé izgalmas kérdés sokkal inkább filozófiainak mondható: a genetika biztosította időutazással visszaforgatva az időt, újra átélhetjük-e a múltat egy szeretett személlyel úgy, mintha az sohasem tűnt volna el az életünkből? Második felében a film ezekre a kínzó kérdésekre keresi a választ.

Az én Zoémmal mintha két filmet néznénk.

Míg a berlini veszekedős családi hétköznapok jelenetei a megszokott, ismerős világban játszódnak, addig a második rész rideg laboratóriumainak közege egy számunkra ismeretlen, science-fiction világba kalauzol, ahol az emberi viszonyok is másként működnek. Tűpontos forgatókönyvével a film épp félidőben vált át annak a keserves harcnak a bemutatására, miként próbálják a kétségbeesett szülők túlélni Zoé elvesztését. Az események dinamikáját a szülőpár kislányuk halálához való viszonyulása szabja meg.

Az addig lelketlen, macsó apa teljesen magába zuhan, s ha lélekben még képes is lenne elengedni a kislányát, megszelídült farkasként gyászához felesége támogatását igényelné. Vele szemben Zoé elvesztésével Isabelle megalázott feleségből független, céltudatos nővé változik át, aki elengedés helyett az élet újrateremtését tűzi ki céljául. A történések dinamikájában fontos szerepet játszik Thomas Fischer (Daniel Brühl), a genetikai intézet vezetője, aki az emberség, a szakmai etika és egy esetleges tudományos világszenzáció között hányódik mindvégig. A végkifejletet végül e három különböző élet(halál)alternatívát megjelenítő szereplő bonyolult összjátéka dönti el.

Hiába tűnik elsőre furcsának a filmközépi műfajváltás, cselekménye olyannyira felkavaró és elgondolkodtató, hogy a nézőt mindvégig fogva tartja. Nagyban közrejátszik ebben a színészek autentikus játéka, Julie Delpy szuggesztív anyaként éppúgy, mint az elbűvölő kislányt játszó Sophia Ally, de mindez elmondható apaként Richard Armitage erőteljes alakításáról is. Nekik köszönhetően vallhat Az én Zoémban Julie Delpy rendezőként és színésznőként életről, halálról, szeretetről és gyűlöletről a jövő nagy tudományos dilemmáiba ágyazottan, de emberarcúan. Ám a kifürkészhetetlen jövőn túl szól arról is a film, amiről már az ókori bölcsek is elmélkedtek, nevezetesen: beleléphetünk-e kétszer ugyanabba a folyóba?

A film az HBO GO platformján megtekinthető.

Avatar

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya