Egy fiatal muzulmán fiú ideológiai manipulációk hatására gyilkosságot kísérel meg. A történetet sokféleképpen el lehet mesélni, de hogyan teszik ezt a Dardenne-testvérek Az ifjú Ahmed című filmjükben?
Jean-Pierre és Luc Dardenne több mint 20 éve hazajár Cannes-ba. 2019-ben Az ifjú Ahmed című, a muszlim radikalizálódás egy esetét feldolgozó filmjükkel a legjobb rendezőnek járó díjat a polcukra is helyezhették. A muzulmán fiú szélsőségek felé fordulása nem is lehetne aktuálisabb téma a nyugati társadalomban, a rendezőpáros pedig a tőlük megszokott stílussal mondja el Ahmed történetét. Kevés érzelmi csúcspont, de annál nagyobb probléma, szenvtelen színészi játék, hétköznapi történet. Az ifjú Ahmed finoman, szinte a bőr alá csúsztatja a mondanivalót, de egyáltalán nem lesz didaktikus.
Ahmed, a Belgiumban élő muszlim fiú a közvetlen családjától eltérően nem szekularizálódik, inkább a vallási szélsőségek felé sodródik. Testvérével egy karizmatikus imám tanításait hallgatja, szabadidejében a Koránt olvassa, betartja a szigorú imaszabályokat. A nagy számban arabok által lakott környéken vita alakul ki a lakosság között, mikor az iskola arabtanára (Myriem Akheddiou) nem a szent szövegből tanítja a diákoknak a nyelvet, hanem – néhányuk által vallástalannak titulált – dalszövegekből. Ahmed a Korán félreértelmezése miatt pedig megkísérli meggyilkolni a tanárnőt. A fiú nem jár sikerrel, javítóintézetbe kerül, ahol a környezet ellenére sem tudja elengedni a hitetlenek megbüntetésének gondolatát.
Az ifjú Ahmed a merénylő(jelölt) szemszögéből láttatja az eseményeket, mindezt pedig inkább a cselekedetek, és nem a szavak szintjén. Így a film során nem arra kell figyelnünk, hogy mi az, amit a szereplők csinálnak vagy mondanak, hanem ahogy csinálják. Az Ahmedet játszó színész (Idir Ben Addi) minden gesztusában a teljes karakter benne van. Ahogy egy lány csókjától elhajol, vagy ahogy félénken Allahu Akbart „kiált” a késelést megelőző pillanatban.
A kevés (és leginkább mindennapos) dialógus miatt úgy jut el észrevétlenül a film mondanivalója a tudatunkba, ahogy Ahmed fejébe is bekerül az erőszakosan szélsőséges hozzáállás.
Az ifjú Ahmed nagyszerűsége éppen az író-rendezők visszafogott dialógusaiban keresendő. Ahogy a Két nap, egy éjszakában egy szinte megtört munkásnő rövid soraiban az egész film benne van, ugyanúgy Az ifjú Ahmedben is a kevés szöveg, de még inkább az azok közötti hallgatások mondanak el mindent karakterekről, helyzetekről. A film nem hibáztat, csak megmutat. Megmutatja egy fiú útját a családtól a vallási fundamentalizmuson át a (majdnem?) halálos végkifejletig. A film pedig nem felejti el részletezni Ahmed hátterét sem. A gyerekek elmondása szerint alkoholproblémákkal küzdő anya, az éppen szexuálisan kiteljesedő lánytestvér mind a világ bonyolultságát jelzik az egyébként visszafogott fiú számára.
Az sem véletlen, hogy Ahmed apjáról alig tudunk meg valamit. Ami viszont biztos, hogy nem része a család életének. Klasszikus apafigura nélkül pedig az imám lép annak helyébe. A vallási vezető tanít, mellette Ahmed hasznosnak érezheti magát, sőt még a hiányzó ölelést is ott kapja meg. A modern, szekularizált világban pedig ez az, amire a még csak formálódó identitású fiúnak szüksége van.
Ahogy halad előre az idő, Ahmed olyan dolgokat tapasztal, ami túl nagy változás egy kamasz fiúnak. Az iszlám ortodox irányzata pedig pontosan erre kínál megoldást: egyszerűsít. A radikális vonal dichotóm felfogása egyszerűsíti a világot, holott semmi sem fekete-fehér. Hasonló a helyzet egy fajgyűlölő amerikainál – Amerikai história X, mint a perifériára szorult francia fiúnál – A gyűlölet. A radikális világfelfogás, szűkítve a kört Az ifjú Ahmedban a vallási fundamentalizmus megmondja, mit szabad és mit nem. Két nagy kategóriába sorolja az embereket is: mi, az igazhitű jó emberek, és ők, a hitetlenek. Ez pedig nem csak a vallási radikalizálódásra igaz. Legyen szó bármilyen szélsőséges elhajlásról, a világ általában egyszerűbbnek tűnik általuk. A Dardenne-fivérek egy konkrét történeten keresztül szólnak egy általánosabb problémáról. Általában a velünk élő társadalmi gondok foglalkoztatják őket. Legyen az egy droggal küzdő férj (Lorna csendje) vagy egy munkásosztálybeli nő mindennapos küzdelme (Két nap, egy éjszaka).
Az ifjú Ahmed is ebbe a sorba tartozik, ebből kifolyólag pedig félelmetes a felismerés, hogy a terrorizmus a mindennapjaink része lett – legalábbis a nyugati társadalmakban.
Az ifjú Ahmed kényes témát választ, de azt az európai filmművészet érzékenységével kezeli. Hangzatos szlogenek és hömpölygő fordulatok helyett érzékeltet és megmutat. Nem akar elkápráztatni, pont ettől lesz kiemelkedő. Ahmed nem lesz mártír, sem politikai nagyhatalmak sakktáblájának önmagát feláldozó gyalogja (Sziriána). Az ifjú Ahmed egy karakterközpontú látlelet, egy érzékletes esettanulmány, ami pontosan arról szól, amit kijelöl: az ifjú Ahmedről.
