Kritika

Jól csak a filmjével lát az ember – Az igazság

Az Arany Pálma elnyerése után Hirokazu Koreeda európai stílusra váltott, és elkészített egy sztárparádéval (Catherine Deneuve, Juliette Binoche, Ethan Hawke) felvértezett, közönségbarát művészfilmet. Az igazság francia dívájának derűs története jó eséllyel megdobogtatja majd a filmszeretők szívét.

Hirokazu Koreeda visszajáró vendége Cannes városának: 20 év alatt 7 nagyjátékfilmmel versenyzett az A-kategóriás filmfesztivál valamely szekciójában, hogy aztán 2018-ban a Bolti tolvajokkal elnyerje az Arany Pálmát. A japán rendező pedig a csúcsra jutó művészzsenik jellegzetes lépésével folytatta életművét: forgatott egy önreflexív, film a filmben alaphelyzetű alkotást. Az igazságot azonban nem az ihlethiánnyal való kreatív küzdelem (8 és 1/2) vagy az önpusztító maximalizmussal való számvetés (Mindhalálig zene) hívta életre, hanem a derű és a hála. Játékos felszabadultsága révén Az igazság számos szerepet tölt be egyszerre.

Működik a francia filmművészet felé tett tiszteletteljes gesztusként, Catherine Deneuve hattyúdalaként, a filmszerető közönséggel való cinkos összekacsintásként, de egy új alkotói pályaszakasz nemzetközi hajtásaként is.

Az igazságot ezzel a nemzetközi háttérrel igyekszik megragadni a filmes sajtó, ami érthető, hiszen egy japán rendező dolgozott együtt francia színésznőkkel (Catherine Deneuve, Juliette Binoche) és az amerikai Ethan Hawke-kal. A sztárparádé azonban nem öncélú: e kulturális kavalkád jól illik ahhoz a kvázi-családhoz, amelynek egymástól eltávolodott, vagy a másik nyelvét nem is feltétlenül ismerő tagjai a film elején összegyűlnek egy párizsi villában. A problémás família matriarchája, a viperanyelvű, francia díva (Deneuve) ugyanis kiadta emlékiratait, csakhogy a saját szája íze szerint. A sérelmezhető valótlanságok pedig hazahívják a tengerentúlra szakadt és forgatókönyvíróként dolgozó lányát (Binoche), annak B-kategóriás színészként foglalkoztatott, amerikai férjét (Hawke) és színészettel kacérkodó, életvidám kislányukat.

Koreeda tehát életműve családdefiníciós vonulatát viszi tovább, hiszen a varázslatos művésztelepként működő villa furcsa lakóinak – beleértve a díva barkácsolva bölcselő ex-férjét, konyhatündér élettársát és filmimádó személyi asszisztensét – le kell tisztázniuk magukban, hogy egy feldolgozatlan múltbéli tragédia után vajon meg tudnak-e még békélni, és családként működni. Csakhogy a rendező új irányokba is kacsintgat, és ez a szemléletváltás teszi izgalmassá a francia dramedy-kből olyannyira ismerős, már-már közhelyes alapsztorit.

A Bolti tolvajok egyik legizgalmasabb kérdése az volt, hogy a középpontba állított törvényen kívüli közösség valóban családként működött, vagy idilljük csupán egy kényszer szülte illúzió volt, és érzésem szerint Koreeda szándékosan valahol a két véglet között helyezte el az igazságot. Új filmjében már a valóság és illúzió e határa kerül a középpontba,

a családi zűröket ugyanis a film a filmben játék mentén értelmezi a rendező, így a mozgókép természetével kapcsolatban is gondolatokat ébreszt.

A Fabienne névre hallgató díva nagybetűs művészként egész életét szerepjátszással töltötte, a családi konfliktus gyökere pedig éppen abban áll, hogy tehetségét nemcsak a forgatásokon, hanem az otthon melegében is kamatoztatta. Jól jellemzi a főhőst, hogy a film egyik katartikus vallomásokkal dolgozó jelenetében megtisztuló lelke úgy riad fel, hogy ilyen érzelmeket egyszerűen nem szabad kamerák mögött elpazarolni. Koreeda azonban nem állítja azt, hogy a művészet mindenekfelettisége, a munka hazahozatala, az örök szerepjáték olyan nagy tragédia lenne, sőt a családtagoknak épp arra kell rádöbbennie, hogy a körülrajongott filmsztár valójában mindvégig jelen volt az életükben, csak nem észlelték, hogy a nő hol öntudatlanul, hol nagyon is tudatosan a szerepei segítségével kommunikált velük. A művész, és emiatt a család életében összefonódott a valóság és az illúzió.

Az igazságot pedig épp az teszi közönségbarát művészfilmmé, hogy Koreeda nem köldöknézős önreflexióval, hanem derűs játékossággal – de a konfliktusok súlyát sosem feledve – dolgozza fel anya és lánya eszmélését. Fabienne például díva létére egy szerzői sci-fit forgat egy hipszter rendezővel, szitkozódik is miatta rendesen, ám épp a film méltatlanul banális cselekménye (egy anya a lányát hátrahagyva az űrbe költözik, hogy sose öregedjen meg) segíti őket a másik megértésében. De a valóság és illúzió összefonódását segíti számos felemlegetett történet is. Lumir előszeretettel nevezi édesanyját Boszorkánynak, amire egyszerre ad okot Fabienne kibírhatatlan személyisége és a tény, hogy egyik legnagyobb sikerét egy gyerekkönyv-adaptáció banyaszerepével aratta. A villa udvarán élő teknősről pedig úgy hírlik, hogy valójában Fabienne ex-férje, csak a varázserejű boszorkány állattá változtatta. És csodák csodája, a teknős épp akkor tűnik el, amikor a férfi váratlanul betoppan.

Mindebből talán látszik, hogy Koreeda nem ars poeticának szánja Az igazságot, művészi hitvallása helyett csupán filmszeretetének megfogalmazására törekszik. És érzésem szerint

a japán rendező a mozgókép kettős, a valóságot megörökítő, ugyanakkor műalkotást teremtő természetében találta meg a filmezés csodáját.

Ezt az egyedülálló tulajdonságot pedig a díva életével állítja párhuzamba, hiszen Fabienne tulajdonképpeni személyisége valódi énjének, illetve szerepeinek sűrítménye. Hogy ez egy forradalmi gondolat lenne? Semmiképpen, de a lelkes filmrajongóknak sok-sok örömöt szerezhet vele. Egyszerűen felszabadító érzés, ha az ember hite megerősödik abban, hogy a filmek segítségével nemcsak a színész ikonja ismerhető meg, hanem valódi természete is. Én például konkrétan megkönnyeztem a stáblista végére beszúrt felvételt, amelyben Catherine Deneuve perceken át kutyát sétáltat. Szerepet játszott vagy önmagát alakította az egyszeri és megismételhetetlen felvételen? Hiszem, hogy mindkettő. S Az igazság hatására közelebb került hozzám a francia színésznő, mint valaha.

De Catherine Deneuve számára egyébként is tökéletes hattyúdal Az igazság. A színésznő évek óta gyűjtögette az elmúlással viaskodó szerepeit (Claire Darling utolsó húzása), de olyan kifogástalanul megírt karaktert, mint Fabienne, már nem fog találni. Az igazságban lényegében önmagát alakítva végezhetett számvetést életével, de szerencsére Fabienne kellően összetett jellem is. Megvan benne a dívák egoizmusa és magabiztossága, de személyiségében ott munkál az elmúlástól való félelem, a múltbeli hibák keltette bűntudat is. Hol azon nevettem, hogy kikészít egy újságírót, mert az nem tud olyan kérdést feltenni neki, amire a színésznő már ne válaszolt volna egyszer életében, hol végtelenül szántam, mert (sokáig) csak a franciául nem értő, amerikai férj előtt hajlandó megnyílni.

Nem mellesleg telitalálatos poénok sokaságát biztosítja számára a forgatókönyv, még ikonikus francia kollégáit sem kellett kímélnie. (Szegény Brigitte Bardot.)

Juliette Binoche-t pedig azért illeti dicséret, mert egyszerűen érezni lehet azt a mély tiszteletet, amellyel a háttérbe húzódva asszisztál egy korábbi generáció színészóriásának. Anya-lánya párosuk pazar, és furcsa mód nem a drámai szituációk, a nagy összeborulások idején működik legjobban, a színésznők a cinizmusuk kiélésekor vannak igazán elemükben. Koreeda forgatókönyve egyébként is nagyszerűen építi fel, hogy mennyire hasonlítanak. Kezdetben csak azon nevettem, hogy mindkét nő börtönnek nevezi saját villáját, később már azon, hogy Lumir miképpen asszisztál Fabienne szerepjátékaihoz: a díva konkrétan megkéri forgatókönyvíró lányát, hogy írjon meg számára egy bocsánatkérő üzenetet, amit majd előadhat a személyi asszisztensének – újabb példát nyújtva ezzel valóság és illúzió játékos keveredésére.

Az igazság forgatókönyvét azonban nem más, hanem maga Hirokazu Koreeda írta, ami számomra egyértelműen jelzi, hogy az Arany Pálmáért oly sokáig, azonos témával küzdő művész európai stílusban készült, önreflexív filmjével épp olyan őszintén nyílt meg közönsége előtt, mint az önmagát megformáló Catherine Deneuve. És csak remélni tudom, hogy az új utakat kereső – Az igazságot talán ezért is nem Cannes-ban bemutató – rendező tényleg a valóság és illúzió határán folytatja karrierjét. Mert elhitette velem, hogy őt is megismerhetem.

Kiss Tamás

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..