Az Igazság Ligája tanítanivaló mozi: minden jellegzetességet felmutat, ami miatt jó és rossz lehet egy szuperhősfilm. Ennek eredőjeként pedig teljesen átlagos.
Öt-tíz éve nem gondoltam volna, hogy a Supermant, Batmant és Wonder Womant felvonultató megaképregényfilmre kevesebben váltanak majd jegyet az első hétvégéjén, mint A galaxis őrzői 2.–re. Akkoriban még én magam is sokkal jobbnak tartottam a DC univerzumát, mint a Marvelét – mára ez teljesen megfordult. A folyamatban persze nagyobb része volt a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala lesújtó minőségének vagy az arconcsapással felérő Suicide Squad – Öngyilkos osztag keltette apátiának, mint magának az aktuális mozinak.
A kissé csalódást keltő, ám még mindig hatalmas bevétel ellenére persze a szuperhősfilm továbbra is óriási népszerűségnek örvend, és itt is hangsúlyozni szeretném, hogy a filmesztéták problematikája nem is a siker, hanem a többi műfajt övező érdektelenség. A jelenséget pedig kiegészíti a képregényadaptációk állandó meg nem újulása (ez egyébként nem teljesen igaz, csak épp a sorozatok között kell keresni – lásd: Daredevil). A közönség felfokozott érdeklődését az alkotók nem az egyediség kiteljesedésére vagy a távlati gondolatok kibontakoztatására használják. Éppen az ellenkezője történik: a tömeggyártás átokként szállta meg a műfajt. Míg a Marvel-moziknál ez a feltörekvő tehetségek igába hajtásaként mutatkozik (legutóbb épp Taika Waititié a Thornál), addig a másik oldalon az ígéretes rendezők erodálása zajlik – gondoljunk csak David Ayerre a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kapcsán!
Persze vitatható, hogy Zack Snyder, Az acélember, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala és Az Igazság Ligája direktora volt-e valaha több pusztán ígéretnél. Az álláspontom azonban az, hogy igenis volt. A Holtak hajnala, a 300, de különösen a Watchmen – Az őrzők egytől egyig értékes alkotások. Az egykor „látnoki erejű” rendezőként emlegetett rendező azonban megtört, és éppen a sokszor citált jelzője sikkadt el.
Az Igazság Ligája ugyanis látványában különösen gyengére sikerült.
Én nem vagyok CGI-szakértő, de azt észreveszem, ha kilóg a lóláb – és itt többször is feltűnt, például Aquaman esetében. És közben már most ikonikussá vált Superman igen gyatrára sikerült bajusz-eltüntetése. Az egész annyira művi, hogy még a kukoricamező is mesterségesnek tűnt számomra. Az igazi gondom mégsem a számítógépes eszközök nem megfelelő alkalmazása, hanem a művészi beállítások szinte teljes hiánya. Hol vannak a Watchmenre jellemző egyedi megoldások? A esztétikus koncepció, ami a tényleg túlstilizált 300-at kiemelte az átlagból? Egy-két jelenetet leszámítva: sehol.
Márpedig Zack Snyder összességében csak ebben volt különleges – filmjei sosem a karakterei vagy a története miatt voltak emlékezetesek. Ezen próbált segíteni a két forgatókönyvíró: Christopher Nolan és David S. Goyer, aki A sötét lovag történetének megírásában is részt vett. A végeredményen azonban egyáltalán nem látszik a két író tapasztalata. A képregényfilmekre jellemző állandó moralizálás ismét csak irritáló időkitöltés két akciójelenet között. Pedig ennek nem így kellene lennie, és ezt a két írónak kellene tudnia a legjobban. Különösen abban a tekintetben fájó a valóban összetett kérdések teljes mellőzése, hogy idén csak súlytalan filmek érkeztek a másik oldalról: A galaxis őrzői 2., a Pókember: Hazatérés és legutóbb a Thor: Ragnarök kizárólag könnyed szórakoztatást biztosított – de ezek legalább felvállalták azt.
Velük szemben Az Igazság Ligája rendszeres időközként beemel olyan félmondatokat, amelyek elementáris erővel mutatnak rá a szuperhős-témában még mindig rejlő lehetőségekre.
Azt kérdezik Batmantől (Ben Affleck): „neked mi a szuperképességed? – Gazdag vagyok.” Vagy ott van az a gyönyörű és megható jelenet, amelyben Lois Lane (Amy Adams) semmi mást nem mond, csak annyit, hogy „kérlek”, háromszor. Flash (Ezra Miller) félelme első bevetése előtt. Aquaman (Jason Mamoa) őszinteségi rohama a végső összecsapás felé.
Hozzáteszem: talán ennyi is elég lenne. De az, hogy századszorra kell végignézni Superman (Henry Cavill) belső vívódását, Batman moralizálását vagy épp Cyborg (Ray Fisher) identitás-válságát, egyszerűen bosszantó – ugyanazok a hősi játszámák, esetleg ezúttal másoktól. Szerencsére a többi karakter megmenti a filmélményt. A tökösségben tökéletes Wonder Woman, a már-már együgyűen lelkes Flash és a szuperképességeit végre szimplán csak élvező Aquaman üdítő színfolt az agyonkoptatott szuperhősök világában. Pedig mindannyiukat megpróbálták dramatizálni egy-egy jelenettel, de azok felett legalább gyorsan el lehetett siklani.
Tanítanivaló Az Igazság Ligája: megmutatja, hogy mitől lehet jó és mitől rossz egy szuperhősfilm. Ez a kettősség megmutatkozik a párbeszédekben, a történetben és a színészi játékban (muszáj megemlítenem, mennyire kiütközik, hogy Henry Cavill milyen rossz és Amy Adams milyen jó színész az összes jelenetben, amiben együtt szerepelnek). Többnyire élvezhető, talán szerethető, de teljesen átlagos. És a kollégám véleményével ellentétben szerintem ezzel a DC nem felzárkózott a Marvel-filmek szintjére, hanem lesüllyedt oda. Ugyanazt nyújtja: a feszült akciójeleneteket egy vicces beszólás rövidebb időre, egy drámai párbeszéd hosszabbra szakítja meg. És közben elveszik a lényeg: a kapcsolódási pont köztem, az átlagember és a szuperhős között. Az, amit a műfaj legjobbjai, a régi X-Men, A sötét lovag, az Amerika kapitány – A tél katonája és legutóbb a Logan képes volt ábrázolni. A végeredmény pedig olyan gyorsan fut át rajtam, hogy még feleszmélni sincs időm, már elfelejtettem az egészet. Pontosan ez lesz a sorsa Az Igazság Ligájának is.
