Fókuszban Kritika

Az igazság odaát sincs?! – Trial by Fire

Örök érvényű axióma, hogy objektív valóság nem létezik. Mindenki egy saját prizmán keresztül nézi, éli, s ítéli azt. Talán akkor torpan majd meg a mindenkori világ hanyatlása, ha az igazságszolgáltatás is hajlandó lesz e filter nélkül kémlelni. Egy gyilkosnak hitt ember életrajzi drámája, a Trial by Fire eme vak reményhez írt kiáltvány. 

Cameron Todd Wilingham esete a három hatalmi ág kiskapus trükközésének mintapéldája. 1991 karácsonya előtt tűz ütött ki a házában, benne a férfi három kislányával, akik közül a legidősebb is csak kétéves volt. A „Babagyilkost” Texas állam törvényei szerint az abszolút büntetésre, halálra ítélték. A vád gyújtogatás általi szándékos és többszörös emberölés. 12 évvel az ítélet elhangozta után, a halálsoron töltött kálváriáját méreginjekció zárta le. Az ügy tragédiája, hogy ártatlan volt, története azóta

az Egyesült Államok legpiszkosabb és legvitatottabb törvényszéki eljárásainak elszomorító precedensévé vált. 

Az utolsó szamuráj rendezője és a Szerelmes Shakespeare Oscar-díjas producere, Edward Zwick már egy bő évtizede nem találja helyét a hollywoodi fősodorban, utolsó maradandó alkotása a 2006-os Véres gyémánt volt, a Trial by Fire viszont a nagy visszatéréssel kecsegtető projekt. Hiszen itt is minden adott egy mélységesen emocionális és emberi történethez, amelynek alapjául az elhunyt elítélt levelezése és David Grann oknyomozó cikke szolgált a The New Yorker hasábjairól.


Zwick a nagy könyv szerint forgatta le a filmet, sajnos jelen kontextusban ez mégis egy negatív kritika.  Noha sosem számított igazán bátor, experimentális formanyelvet alkalmazó direktornak, egy ilyen mértékben dokumentált és (legalábbis az óceán túloldalán) közismert, a törvényességet lépten-nyomon áthágó akta feldolgozásához nem elég egy fél csokor flashback. Pedig lett volna benne potenciál, hiszen

a Trial by Fire egyik legizgalmasabb szegmense, ahogyan a Kurosawa-féle A vihar kapujábanhoz hasonló, több nézőpontú retrospektíván keresztül ábrázolja a gyilkosság feltételezhető körülményeit.

Felkavaró látni a szomszédnőt, aki szemtanúként, a kriminálpszichológust, aki soha nem is találkozott Willinghammel (Jack O’Connell) és a cellatársat, aki egy hozzá intézett vallomásra hivatkozva, eskü alatt hazudva torzítják egyazon múlt képeit, ezzel kötelet akasztva a férfi nyakába. 

A film első negyede ügyes manipulációval lavírozik a nézői hiszékenység mezsgyéjén, kezünkbe adva az emóció és ráció között fényáteresztő szűrőt. Erre segít rá generációjának egyik legnagyobb angol színésztehetsége, Jack O’Connell. Az elmúlt években letért impozánsan induló pályájáról, felejthető filmekben, mint a Tulipánlázban és a Rendíthetetlenben próbálta menteni a menthetőt, Willingham szerepével most azonban visszatért a helyes útra. Egy ránézésre is nettó szociopata, kedvesét csalva-verve tartja, de a felszín alatt egy érzékeny lélek, s közös gyermekeik pedig a szeme fényei.

Rossz arcú suttyóból, intelligens mártírrá válik, azonban az idő előrehaladtával, ahogy a kezdeti szusz kifogyott a rendezői vízióból, magára maradt, akárcsak a karaktere ezen a roskadozó drámai íven. 

Passiójának súlya nem képes kibontakozni, mert az egyébként érdekes műfajkeveredés egy szimpla melodrámává silányul,

ami ráadásul aránytalan, hála a rosszul használt alkotói prizmának. Az objektivitás és szubjektivitás kapcsolata filmes kontextusban nézve talán a dokumentum- és a játékfilm kifejezések és formai kötöttségük által kristályosodik ki leginkább. Egy doku elkészítése mögött egy személyes akarat áll, hiszen az alkotó dönti el miből csinál filmet, aminek viszont tárgyilagosságra kell törekednie, hiszen egy külső nézőpontot láttat. Egy fikció kapcsán, legyen szó bármennyire is valós esetek feldolgozásáról, az alkotó a saját történetét fejti ki, drámai esemény köré építi. Trial by Fire hiába operál egy Oscar-díjas rendezővel és a Preciousért szintén Oscart érdemelt Geoffrey Fletcher forgatókönyvíróval, mintha elbeszéltek volna egymás mellett. 

Willingham történetére lehet úgy is tekinteni, mint ahogyan a Hurrikán tette a 20 évig ártatlanul bűnhődő Rubin Carterrel, s így egy fiktív elemeket felvonultató életrajzi drámát készítve, de lehet úgy is, ahogy A keskeny kék vonal Randall Adamsszel egy tényfeltáró dokumentumfilm köntösében (ami ráadásul annyira akkurátusan tényszerű volt, hogy 12 évvel halálsorra küldése után, szó szerint a halál torkából mentette meg a férfit). A cselekmény fókuszába állíthatnák a tárgyalótermi bonyodalmakat és a bizonyítékok számba vételét (12 dühös ember), az emberek közti kapcsolati dialektikát (Meggyőződés) vagy akár a börtön ellehetetlenítő környezetét (A remény rabjai). Persze nem baj, ha egy produktum nem áll be egy bizonyos sorba, de az baj, ha nincs tisztában identitásával:

mindegyikből merített egy kicsit, de ezt a kicsit is elnyomják a történet- és a karaktermélyítés szempontjából teljesen irreleváns szekvenciák.

Laura Dern Willingham mentoraként, Elizabeth Gilbert szerepében igyekszik menteni a férfit és a reményt, ám amikor a Született feleségekből előlépett barátnőivel azzal viccelődnek, hogy milyen lehet egy halálraítélttel kamatyolni, az egyrészt nem vicces, másrészt pedig kit érdekel, miközben a háttér két legfontosabb összetevője, a politikai kríziskommunikáció egy masszív egy perces stáblista alatti jelenetben, az Innocence Project nevű polgárjogi kezdeményezés pedig mindössze egy felirat erejéig jelenik meg. 

A Trial by Fire görcsösen próbál precíz és megindító lenni, és az is, de csak Todd Willingham szenvedéstörténete miatt. Ez a borzasztó eset önmagában is elég megrázkódtató, nem kell beleszuszakolni olyan szereplőket és kapcsolatrendszereket (mint Todd és az eleinte őt gyűlölő fegyőré) amely a napnál is világosabb, hogy csupán a melodramatikus elmélyülést, illetve a karakterek ezek nélkül is bekövetkező archetipikus fejlődését szolgálják.

Summa summarum, a Trial by Fire egy tisztes iparos munka, nem rossz, de nem is jó. Egy sokat akaró szarka, ami lényegtelen dolgokra irányítva a figyelmet, elveszti fajsúlyát. A hangzatos és ellentmondást nem tűrő kiáltvány egy félénk üzenet formájában lett csak elküldve, amire nem érkezik válasz, csak annyi: látta.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..