Fókuszban Kritika

Pisztolylövés az éjszaka csendjében – Az ír

Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Martin Scorsese közös filmjére várt mindenki, a legendák pedig nem okoztak csalódást a maratoni hosszúságú Az írrel (The Irishman).

Martin Scorsese korunk egyik legmeghatározóbb rendezője, gengszterfilmjei – az Aljas utcáktól A Wall Street farkasáig – legendásak. Most Az írrel visszatér a műfajhoz, és bár feleleveníti a régi hagyományokat, a három és fél óra végére rájövünk: ez már nem az a Scorsese, aki a Nagymenőket készítette. Hanem az, aki már túl van a Némaságon.

A több évtizeden átívelő gengsztereposz a melankolikus hangulatú In The Still of The Night című dallal indul. A The Five Satins száma tökéletesen megteremti Az ír atmoszféráját és megalapozza a történetet: az ismétlődő „I remember” részhez a dal akkor ér el, mikor megpillantjuk az öregek otthonában magányosan éldegélő Frank Sheerant (Robert De Niro). Ő a címszereplő ír, aki „az éjszaka csendjében” gyilkol, mint a maffia végrehajtója. Scorsese e karakteren keresztül vizsgálja meg azokat az eddig túlnyomórészt vallással foglalkozó filmjeiben megjelenő témákat, mint az erkölcsi konfliktusok vagy az emberi természet sötét erői.

Ezek a kérdések a The Irishman utolsó felvonásában lesznek igazán szembetűnőek, amikor Frank, akárcsak Michael Corleone, öregen, magányosan várja a halált a katolikus idősek otthonában. Az elégikus utolsó néhány jelenet lassan hömpölyög a film vége felé, hogy legyen időnk elgondolkodni a gengszterrel együtt a halandóságon, az elhagyatottságon, valamint azon:

érdemes a végletekig hűnek maradni valamihez/valakihez?

Mindez, főleg a hit és a kétely küzdelme Scorsese karrierjében a vallásos filmjeinek (mint a Krisztus utolsó megkísértése vagy A holtak útja) összegezéseként is értelmezhető Némaságban csúcsosodott ki. A mester válasza akkor Rodrigues karakterén át az volt: létezik olyan pillanat az életben, mikor elárulod a hited. A bűntudattal vívódó Frank esetében azonban ez nem ilyen egyértelmű: Az ír eseményei megkérdőjelezik a vakhűséget, ám a (nem vallásos) hit megtagadása sem tűnik járható útnak.

Ez a dilemma marad velünk a stáblista legördülése után. Az ír egészében egy merengő, retrospektív gengszterfilm, ami meglehetősen ellentétben áll Scorsese korábbi munkáival. Mivelhogy bár korai gengszterfilmjeiben a sorok között is észrevehetőek voltak hasonló kérdések – az Aljas utcákban Johnny Boy mintegy sátánként vitte kísértésbe Charlie-t –, a leghíresebb bűnfilmjeit, mint a Nagymenőket vagy a Casinót elkerülték a vallásos áthallások. A rendező most viszont változtatott ezen:

a töprengő hangulatot a klasszikus gengszterfilmes stílussal keveri,

mellyel hű marad az – általa is teremtett – műfaji hullámnak, mely egykori, valóságos gengszterek történetét dolgozza fel. Frank Sheeran ugyanis valódi bűnöző volt: a pennsylvaniai maffiavezér, Russel Buffalino (Joe Pesci) jobbkeze és Jimmy Hoffa (Al Pacino) bizalmasa. Scorsese ezúttal az utóbbi körül kialakult rejtélyt próbálja meg megoldani, Frank szemszögén keresztül.

Hoffa a ’60-as évek egyik legnépszerűbb politikusa, a fuvarozók szakszervezetének vezetője volt, aki hírhedten szoros kapcsolatban állt a maffiával. 1975-ben azonban nyom nélkül eltűnt, s miután sosem találták meg a holttestét, hét évvel később halottnak nyilvánították. Senki sem tudja, mi történt Hoffával, bár természetesen számos elmélet terjed róla: az egyik ilyet Charles Brandt írta meg a Hallom, szobafestő vagy című könyvében. A regényt, ami annyira megtetszett Scorsese-nek és a Franket megformáló Robert De Nironak, hogy a kedvéért félbehagytak egy már jóváhagyott projektet, Steven Zaillian adaptálta, s a történet tehát több évtized eseményit dolgozza fel.

A különböző idősíkok között viszont harmonikusan oszlik el a hangsúly,

ami a mester régi kollégája, Thelma Schoonmaker érdeme is. Éppen e folytonos váltakozás miatt volt szükség arra a bizonyos CGI-re, melynek segítségével képesek voltak a színészek különböző életszakaszait megidézni. A számítógép szerencsére nem zavaróbb, mint egy szimpla smink vagy maszk; a fiatalabb arcok látványát hamar meg lehet szokni.

Azonban – és ez talán a művészek valódi életkorából is adódik – ezek a gengszterek már nem úgy élnek, mint mondjuk A Wall Street farkasa léhűtői: szemükben a megfontoltság és az óvatosság tükröződik. Még a Bufalinót alakító Joe Pesci sem a Nagymenőkben és a Casinóban tőle megszokott erőszakos, lobbanékony bűnöző karaktert hozza, hanem ennek totális ellentétét: Russel megfontolt, ám mégis veszélyes személyiség.

Egyedül Al Pacino Jimmy Hoffája lobbanékony és nagyhangú, miáltal automatikusan felfigyelünk rá.

Scorsese az ő karakterén keresztül reprezentálja Az írben a hatalmi harcokat. Míg Hoffa az egyik idősíkban még a csúcson volt, ünnepelt politikusként, addig a másikban már képtelen feldolgozni trónfosztottsága tényét. De nem csupán egy személyre szűkítve beszél Az ír a hatalomról és a társadalomról: bár az emberekre koncentrál a történet, a háttért a történelem adja. Szó van a kubai rakétaválságról, Kennedy megválasztásáról és a gyilkosságról – és bár ez expliciten nincs kimondva, sejthető, hogy a maffiának köze van mindehhez. Esküdteket vesztegetnek meg, miközben a becsületről prédikálnak. A láthatatlan nyomásgyakorlás reprezentálásával Scorsese finoman a mai politikusok kritikáját is megfogalmazza.

Ugyanakkor a gengszterek mit sem vesztettek kegyetlenségükből: a szindikátusfilmi csendes üzletelések mellett nincs hiány a klasszikus gengszterfilm konfliktusaiból sem. Erről árulkodik a Frank végrehajtó ténykedéséről készült montázs, mely egy idő után a konkrét gyilkosságok helyett a folyóba dobott pisztolyokkal jelzi a hullák egyre növekvő számát. Sőt, Scorsese arra az esetre is megtalálta a megoldást, ha valaki nem a szüzsé során veszítené életét: a sorra felbukkanó bűnözők nevét, majd haláluk okát és időpontját is feliratozza. A visszatérő poén mellett ez annak jelzéseként is funkcionál, hogy a maffia gépezetének legapróbb láncszemeinek sorsáról is van információ, csak Jimmy Hoffáról nincs.

Ezen felül Scorsese az erőszakesztétikát is csúcsra járatja Az írben:

egy jelenetben például szinte karmesterként vezényli a felrobbanó taxik szimfóniáját. A film egyik fontos eleme emellett a gengszterfilmek hagyományos toposza, az árulás. Ezt a cselekményen átívelő road trip készíti elő: Frank és Russell egy esküvőre igyekeznek a feleségeikkel – a lakodalommal Scorsese kortársának mesterművét, A keresztapát idézi meg, majd fordítja ki, miután az ünnepséget sosem pillantjuk meg.

Coppola alkotása mellett Az írben Scorsese számos saját munkájára is utal: például Frank a Nagymenők Henry Hilljéhez hasonlóan szinte predesztinálva volt a bűnözői életre – hasonlóságukat a nyitójelenettel is aláhúzza. De nem csupán eddigi, legendás gengszterfilmjeit fogja össze a rendező ezzel az érett, mégis szórakoztató művével. A filmbéli hangulat, kételyek és kérdések tematizálásával Scorsese az egész karrierjét fésüli össze – az Aljas utcáktól a Némaságig.

Az ír (The Irishman) november 21-től a moziban, majd november 27-től a Netflixen látható.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..