Nem lesz jó az új Az? A kultikus regény által felfokozott várakozások, majd a rendezőcsere inkább óvatosságra intettek engem. Ami a Stranger Things után talán mégsem volt annyira indokolt.
„King egyik magnum opusa, csaknem leghosszabb műve, egyik legrémisztőbb és mégis legszebben megírt könyve az Az” – írja kollégám a múlthavi 10 legjobb Stephen King regényt összegző cikkünkben. Az író valóban hajlamos a terjengősségre, de sosem céltalanul. King mindig világokat épít. Körültekintően, határozottan és a politikai korrektség kompromisszumai nélkül szedi le a keresztvizet agyonostorozott célpontjáról, a New England-i fehér, angolszász, protestáns társadalomról. És közben nem restell létrehozni egy vérszomjas, misztikus bohócot.
A film ötödik percében Az letépi egy hatéves, végletekig aranyosra hangolt kisfiú karját. Tőből. Igen, ez a horror nem szarral gurigázik. Önmagában ez a nyitójelent áthágja a horrorok egyik alapszabályát: gyerekeket fizikai erőszak nem érhet. Mindez azonban utólag azt gondolom, csak ámítás.
Az Az 1988 nyarán játszódik. Derryben általalános jelenség a gyerekek eltűnése, ezért kijárási tilalmat tartanak érvényben. A nyári szünet elején négy jóbarát kalandozni indul a közeli bányatóhoz. Életüket megnehezíti az a végzős banda, akik a korosztályukat zaklatják, gyakran egészen brutális eszközökkel. A vesztesekként emlegetett társaságra akaszkodik a városba abban az évben érkezett Ben és a lassan nővé érő Beverly. A bagázs közösen keresi Azt, ami vagy aki az egyikük öccsét megölte.
A történet tehát egy nyomozás, ahol a főhősök voltaképpen a félelmeikkel küzdenek meg.
Az, vagy ahogy a regényben említik: a Krajcáros (Bill Skarsgård megdöbbentően erős alakításában), ugyanis jellemzően áldozatainak félelmeiből testesít meg lényeket. Csakhogy a fóbiákhoz egyedi és összetett szereplők szükségesek. Az Az igazán attól jó, hogy a készítők mertek karaktereket ábrázolni. Ráadásul hét különböző gyerekről van szó. Ez meg akkor is nagy tett, ha adott volt az eredeti regény.
Nincs min meglepődni: Cary Fukunga kvázi garanciát jelentett. Igaz, amikor elkezdte írni az Az forgatókönyvét 2009-ben, még alig ismerték őt – ne felejtsük el, ez még A törvény nevében (ismertebb nevén: True Detective) és a Beasts of No Nation előtt volt! Fukunga pont azért szállt ki a projektből 2015-ben, mert a stúdió ellenzett minden jelenetet, aminek a karakterépítés volt a funkciója. Úgy tűnik azonban, hogy az író drasztikus lépése nyomán elálltak ettől, és szerencsére az új rendező, Andy Muschietti (Mama) vette elődje megközelítését. A jellemrajz a kifogástalan látvány mellett (amibe beletartozik Krajcáros tökéletes sminkje és jelmeze) a film legnagyobb értéke.
Ugyanakkor mindennek ára van: az Az horrorhoz képest szokatlanul hosszú, több mint kétórás. És sajnos egy idő után rá lehet unni az ismétlődő jelenetekre. A hét fontos karakter hét fóbiája hét szörnyet és kísértetet jelent, ahonnan a hősök ráadásul rendre megmenekülnek. Az én problémám hovatovább nem is az volt, hogy sokszor támadt adott esetben ugyanaz a szörny, hanem az adott jelenet felépítésével: mindig ugyanúgy hanghatással és fényjátékkal operálnak (szakszóval: jump-scare).
Innovációt a horror-zsánerben nem tud felmutatni az Az.
Viszont amikor igen – gondolok itt a garázsjelenetre és a diavetítőgépre – akkor egészen megdöbbentő magasságokba emelkedik.
Más vonatkozásban viszont azért nehéz megítélni a filmet, mert a legtöbb érdeme a regény és annak minőségi adaptációja. Csakhogy az eredeti könyv már több mint harminc éves, és bár akkor kifejezetten újszerű volt (nem hiába tartja Stephen King ezt a kedvenc könyvének), azóta megannyi horror merített belőle. Legjobb példa erre a Stranger Things. A tavaly bemutatott sorozat hatalmas rajongótáborra tett szert rendkívül rövid idő alatt. A széria a legtöbbet pont Stephen King regényeiből vesz át, mégis mivel előbb láttam, mint az Azt, a film nézése során nem tudtam nem arra gondolni: mindezt láttam már. Pláne, hogy egy-egy karaktert ugyanaz a gyerekszínész játssza a két horrorban (Finn Wolfhard).
Mindent egybevetve még így is lenyűgözött az Az világa. Stephen King mesterien közelíti meg a felnőtté válás kérdését a szellemek és démonok legyőzésével (elgondolkodtam, vajon egy felnőtt számára milyen szörny jelenne meg. Magány? Szerelmi csalódás? Szerettünk elvesztése?). Tegyük még hozzá, hogy King mennyire optimista: a filmben minden felnőtt romlott személyiség, a gyerekeik 12 évesen túltesznek rajtuk. Az már más kérdés, hogy mindezek inkább a regény értékei, a filmmé pedig „csak” a hűség, hogy nem hagyta el ezeket.
