Fókuszban Kritika

Te magad vagy – Az: Második fejezet

Ha horrorfolytatásról szól egy kocsmai, félrészeg csevej, ökölbe szorult tenyérrel, fröcsögve szidjuk Hollywoodot indokolatlanságra és dilettantizmusra hivatkozva. Az Az: Második fejezetnek el kellett készülnie, és nem azért, mert alapból két etapos.

Hanem azért, mert arról a sok millió emberről szól, akik köztünk élnek, vagy akikben épp most ismerünk magunkra. Elnyomott és elfeledettnek hitt dühük, sérelmük, félelmük, végül, de nem utolsó sorban, identitásuk béklyójában léteznek. A szélesebb és a szűkebb környezetük által észre sem véve építenek életet, csak éppen rozoga alapokra. Itt kapcsolódunk be a történetbe, amelyet 1989 nyarán hagytunk félbe. A Vesztesek klubjának minden tagja hordja a saját keresztjét, vagyis inkább a legalsó fiók leghátsó sarkába temetve próbálnak tudomást sem venni róla. Mike (Isaiah Mustafa) hívására azonban magukhoz szorítják, s visszatérnek Derry-be, hogy végezzenek Pennywise-zal, így beteljesítve esküjüket. Hogy felnőjenek. 

Első blikkre persze már megtörtént, hiszen a gyerekszereplőket felváltották a nagyok, a valóság viszont ennél összetettebb, amely a személyiségelméletekben felbukkanó én-állapotokig eredeztethető. Ezek a srácok mind megtorpantak identitásuk fejlődése során, a gyermek-én uralja életüket, hiszen nem kaptak kellő mennyiségű és minőségű ingert az eltelt években. Bill (James McAvoy) íróként képtelen jó véget írni könyveinek, Beverly (Jessica Chastain) egy apjához hasonló pszichopata férjtől menekül, Mike pedig ki sem tette a lábát Derry-ből, ahol hosszú évtizedek óta szenved. A pszichéjükben elnyomott Felnőtt csakis akkor tud kibontakozni, ha felül tud kerekedni a megcsonkított és kisemmizett Gyermeken.

Ritka nagy érdeklődés mutatkozott az Az sikere után, hogy vajon kik lesznek majd a felnőtt gárda tagjai.

Nem csak azért volt égető igazán jó színészeket castingolni, hogy eladható és jóképű legyen a még nem is forgó film, hanem azért is, mert olyanok kellettek, akiket elnézve igazán érezhetővé válnak a szereplők külső-belső céljai. A két legnagyobb névvel (McAvoy és Chastain) az élen, egytől-egyig hibátlan casting és színészi átélés született a pszichológiai neurózis, a film nyelvére fordítva, a konkrét öngyilkosság elől menekülő, így a teljes identitástudat felé igyekvő Vesztesek képében. 

Ezen szempontok kardinális szerepét többnyire nem is vesztette szem elől az alkotói csapat, s mintegy

az első rész ellenpólusát készítették el.

Az Az, mint filmszéria ugyanúgy jellemfejlődésen esett át, ahogyan a karakterei is teszik. A gyermeki ösztönreakciót felváltotta a felnőttes logikai szemlélet, a hiperaktivitást a szemlélődés, a young adultot a coming of age, a horrort a dráma. Ezt a célt szolgálja a műfajidegen, közel 3 órás játékidő, amelynek fajsúlyos részét flashbackek képezik. Ezzel, a lélektani elmélyülésen túl, mechanikájában is próbálja követni az alapanyagot. 

Stephen King kultklasszikusa ugyanis egy fontos szerkezeti változtatáson esett át. Míg a regény non-lineáris formában kezeli hőseink gyermek és felnőtt korát, addig Andy Muschietti filmjei egymást követő stációkként. A Veszteseknek most emlékeket kell keresniük a 27 évvel ezelőtti nyárról, így sok-sok jelenet felsejlik az első felvonás idejéből, némelyek érintetlen formában, mások viszont eddig még nem látott történések. Parádés formanyelvi eszközökkel, belső montázs és CGI-technikával fésülik össze a két korszakot, a szereplők (egy-két büdzsé és határidő megszorítást sejtető esetet leszámítva) úgy járkálnak memoárjukban, mintha egyszerre forgatták volna a két filmet.

Derry kopár, de annál szeretetteljesebb városkája ugyanaz. A fojtogató aura és az abból kirántó humor ugyanaz. A történetmesélést előnyben részesítő alkotói attitűd ugyanaz. Fájó kimondani, de sajnos a hibák is ugyanazok: az Az: Második fejezet hiába remek lélektani thriller, nem elég acélos horrornak. Ami az első rész garázs- vagy pasztell festmény-jelenete, az itt a trailerben is látott tükörszobás vagy öreganyós szekvencia, ütnek.

A zsáner viszont továbbra sem képes átlépni a mindig ugyanazon szisztéma alapján létrehozott, olcsó kegyszerzésnek tekinthető jump scare-eken.

Ezeket a dögunalmas képsorokat próbálja megfejelni a gegfelelős csapat olykor sikerrel (egy örök érvényű klasszikus, a három egyre veszélyesebbnek tűnő ajtó kinyitásával), máskor viszont hátborzongatóan sikertelenül (amint megszolal a Deadpoolból ismerős Angel of the Morning című szám egy haláltusa közepette).

Az állandó humorizálás másik csapdája, amibe rendre bele is sétál a csapat, a súlytalanság. Egy jó horrornak (az Az esetében a jellemek további árnyalásának) kulcsmomentumai ezek, riadalom viszont csak akkor van, ha érezzük a félelmet, pontosabban, ha a szereplők érzik. Ritchie (Bill Hader) és Eddie (James Ransone) rendre hülyét csinálnak Pennywise-ból, aki így elveszti parafaktorát, noha Bill Skarsgard bohóca az alkotók elmondása szerint gonoszabb, mint valaha. 

Már-már tragédia, hogy az utóbbi sorokat le kellett írnom, de az említett probléma a mérleg nyelvét csak a nyertes-vesztes állapotba mozdítja el. Muschietti a páratlan horrort feláldozta a rendhagyó dráma oltárán, eredménye pedig egy feszült lélektani thriller, valahol az első rész és a Kedvencek temetője között. A Király” ars poeticáját így bár csak félig-meddig sikerül tovább örökíteni, de egy önmagában érdekes pszichológiai esettanulmány lett ez. Vagyis Az

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..