Bulgária filmalkotásai közül csak kevés éri el hazánkat, de Kristina Grozeva és Petar Valchanov szatírája, Az óra szerencsére a kivételek táborát erősíti.
A lecke rendezőpárosa újabb életszerű történetet tár elénk. Új filmjük központjában egy vasutas áll, aki olyan dolgot tesz, melyre egy ország elképedve reagál. Talán egy halom pénzt a sínen – és nem viszi el! Miután értesítette a hatóságokat, a közlekedésügyi miniszter kitüntetéssel kívánja jutalmazni: egy karórát ajándékoznak neki. Ám ez csupán kommunikációs fogás a közelmúlt korrupciós botrányairól való figyelemelterelés céljából. Tzanko Petrov (Stefan Denolyubov) korábbi karórája – mely családi öröksége – azonban elkeveredik az átadás során Julia Staikova (Margita Gosheva) PR-ügynök nemtörődömsége folytán. Tzankót egyszerű cél vezérli innentől: visszaszerezni tulajdonát és visszatérni egyszerű életéhez.
A jámbor Tzanko dolga nem egyszerű. El kell érnie, hogy emberszámba vegyék, odafigyeljenek rá, melyet csak nehezít erőteljes dadogása is. A beszédhiba csak tetézi a bürokrácia és ignorancia ellen folytatott küzdelem esélytelenségét.
Ha valaki állt már sorban a postán hosszú ideig, már azonosul a hőssel.
Szerencsétlen helyzeteit látva elbizonytalanodunk: elsőre nevetünk elnyomottságán, majd rájövünk, hogy akármikor ilyen helyzetbe sodródhatunk.
A másik oldalon pedig Juliát találja, kinek felelőtlenségét a film nem csak az óra elhagyásával mutatja be. A negyvenes nő ugyanis egy törtető karrierista, aki a megtermékenyítési kezelések során is a telefonján csüng. Munkamániája miatt elhanyagolja férjét és a napi rendszerességgel beadandó injekcióiról is elfeledkezik. Minek egy ilyen nőnek gyerek? – gondoljuk a film nézése közben az akárkin átgázoló asszonyról. Az utolsó 10 percben bekövetkező jellemfejlődését pont antipatikus személyisége miatt nem hisszük el.
A film tehát azt hivatott bemutatni, miképp játszik a kisember sorsával a média és a hatalom. Felemelik a piedesztálra és a nemzet hősévé kiáltják ki, hogy utána óra és nadrág nélkül, kisemmizve magára hagyják. Ez a koncepció – ironikusan – egy órán át működik is, keserédesen nevetünk és szurkolunk Tzankónak. Az utolsó fél óra alatt azonban megtörténik a filmmel az, mely rengeteg szatírát derékba tört már. Az óra elveszíti a humorát és túlságosan is a dráma felé borítja a cselekményt, mely addig egyenletesen lavírozott a két műfaj közt. Vérre menő és emberi sorsokat befolyásoló konfliktus bontakozik ki, mely már nem az átlagember nyűglődéséről szól.
A becsületesség sokszor nem kifizetődő.
Hogy Tzanko visszakapja-e óráját, mindegy is, túl sokat kell áldoznia a méltóságából. A játékidő végére pedig mi is elfáradunk, vele együtt. Azonban, ha visszatekintünk a film egészére, akkor egy jórészt szórakoztató, autentikusan kelet-európai történetet találunk, amivel könnyű azonosulni – és amit túl sokáig húztak. Az I Just Called to Say I Love You című dal viszont új értelmet nyer a bolgár film által.
