Kritika

A lét elviselhetetlen súlytalansága – Az ördögűző: A hívő

ördögűző a hívő

Az ördögűző: A hívő egy tipikus legacy sequel: olyan folytatása egy kultikus franchise-nak, amiben a klasszikus filmek megöregedett alakjai új szereplőknek adják át a terepet. A rendező, David Gordon Green az új Halloween-filmekkel gyakorlatot szerezhetett a horror-folytatások szakmájában, legújabb alkotása mégis példátlanul demagóg és felszínes.

Egy afrikai ásatás során egy kíváncsi archeológus véletlenül kiszabadítja Yorubát, a szexualitás ősi démonát. A Gonosz végre szabaddá vált, és megszállja az archeológus fiának feleségét, egy ártatlan, házassági tanácsadóként dolgozó nőt, aki bizarr módon kezd el viselkedni. Nagy szerencse, hogy ez az archeológus egyben ördögűző is, neki kell szembenéznie az alvilági Gonosszal, amit a világra és a fiatal lányra szabadított. Ez a története az Abby c. 1974-es blaxpoitation horrornak, ami annyira hasonlított az 1973-as Az ördögűző narratívájára, hogy a Warner Bros. leperelte a mozivásznakról a filmet. Miután a Universal megszerezte a franchise jogait, Az ördögűző: A hívő alkotói azt kezdhetettek ezzel az IP-val, amit akartak. Az 1974-es blaxpoitation-höz hasonlóan A hívőben nem fehér emberek perspektívája kerül a középpontba. Ugyan az Abby ördögűzős ihletettsége ugyan megkérdőjelezhetetlen, de sokkal kreatívabb és érdekesebb alkotás, mint a Blumhouse legújabb filmje.

exorcist-believer-ellen-burstyn

Sajnos viszonylag gyakran előfordul, hogy a legacy-sequelek készítői sok év távlatából nem az adott film, vagy franchise által nyújtott egyedi nézői élményt örökítik meg. Ebben a lehangoló az, hogy ezek a filmes szakemberek egészen biztosan értik, hogy mitől halhatatlanok az elődök, ezt a tudást mégsem hasznosítják.

Számukra a profitmaximalizálási szempontból történő nosztalgiahajhászat tűnik a legbiztonságosabbnak. Ezért elegendőnek bizonyul az eredeti művek ikonográfiájának és felszíni toposzelemeinek újrahasznosítása – így születnek az ún. soft rebootok.

A Star Wars: Az ébredő Erő készítői is a Csillagok háborúja-élménymag helyett abban bíztak, hogy az Egy új remény történetének teljes és látványos lemásolása lesz a legjobb megoldás. Rajongóknak nyilván elég annyi, hogy lássanak 2-3 új, központi karaktert, akik dinamikájukban valamennyire hasonlítanak a klasszikus hősökre – de legyenek itt a régiek is! Ezek egy sivatagos bolygóról indulva találkozzanak az új lázadókkal, hogy felrobbanthassák az új birodalom új bolygórobbantó bolygóját. Legyenek űrhajók, fénykardpárbajok, meg John Williamsszerű zene, ami automatikusan felébreszti a nosztalgiát, hiszen így valami komfortosban és ismerősben lehet része a nézőnek. Hasonló a helyzet A hívőnél is, csak a felszínen lévő toposzelemek átemelése még egyszerűbben van kivitelezve. A démon ezúttal nem elégszik meg egyetlen, ártatlan kislány megszállásával – ebben a filmben két lányt környékez meg! A tét egyértelműen, számszerűen nagyobb. Ez pontosan az a felszínesség, ami számos soft rebootra jellemző.

Az ördögűző: A hívő nemcsak nem törekszik az eredeti alkotás hatásmechanizmusának előhívására, de a narratív struktúra és a vizuális stílus kidolgozatlansága miatt önálló filmként sem állja meg a helyét.


A hívő legfontosabb újítása az ördögűző-világ szabályaiban az, hogy valamennyi vallásnak megvan a saját ördögűző-rituáléja, és mindegyik ugyanannyira hatásos. Ezért különböző vallások képviselői – a katolikus és a protestáns pap, az afrikai gyógyfüvekkel machináló fekete papnő – spirituális bosszúállókként összefogva próbálják meg elűzni a gonoszt a kislányokból. Az ördögűzés során minden jelenlévő vallás megkapja a maga saját kis pillanatát, amiben tündökölhet. Pontosan úgy, ahogyan Lionel Richie és Michael Jackson We Are the World c. klipjében az egyes sztárvendég-énekesek kapnak egy-egy saját verzét, vagy a sajátos manírjaik kidomborításának egyszeri lehetőségét.

A világot leuraló amerikai filmekben a különböző kultúrák reprezentációjának fontossága megkérdőjelezhetetlen, de ebben az esetben sajnos ez a gesztus izzadtságszagtól bűzlik. A katolikus egyház botrányainak és csökkenő népszerűségének fényében nehéz lett volna ezt az egyházat a nap hősévé tenni. Érthető, hogy a multikulturalizmus jegyében más vallások közegeit is meg akarták célozni a közönség soraiból. Azonban ez annyira önkényesnek hat, hogy naiv dolog lenne jószándékot feltételeznünk és nem profitmaximalizálási szándékot.

Egyrészt a csupa fehér, amerikai férfiból álló rendező, produceri és írói gárda döntéseinek következtében kissé demagógnak tűnik a reprezentáció ilyen formája. Látszólag a ’73-as Az ördögűzőt, az amerikai filmkultúra egyik legfontosabb alkotását sem értik meg. Hogyan tudnák nem torzítva és hitelesen ábrázolni az idegen kultúrákat? Másrészt különböző forgatókönyvírói sutaságok miatt a színes vallási jelenlét egyáltalán nem érződik motiváltnak. Mivel a filmben az egymás után következő események közti oksági viszony és az eltelt idő érzékeltetése annyira elnagyolt, mint egy lázálomban, nem válik egyértelművé, hogy az egyes vallások egészen konkrétan hogyan járulnak hozzá az ördögűzés procedúrájához. Nem világos, hogy ki miért van ott, és hogy a kis saját pillanatok hogyan segítik a közös ügyet.

A Sátán elűzése kényelmetlenül véletlenszerűnek és nem egy nagy összefogás sikerének hat.

Szép és bölcs dolog a vallási szinkretizmus gondolata, viszont a forgatókönyv ezt a „szivárványt” így egy szürke masszává gyúrja, és emiatt helyes szándékában önmagát gáncsolja el a film. Ebben a motívumban tükröződik leglátványosabban a mai kulturális- és médiában történő reprezentációs-emancipatorikus törekvéseivel szembeni nem-megértés, de a film számos más pontján is találkozunk ilyen pillanatokkal. A profitért meg kell lovagolni azt a hullámot is, amit nem értünk, ugyebár.

Az 1973-as Az ördögűzőben fontos, hogy a hitetlen anyuka – aki visszatér ebben a filmben – minden világi segítséget megpróbál igénybe venni szeretett lánya megmentéséért. Amikor már mindent megpróbált, elveivel szembe menve legvégső elkeseredésében kér segítséget a papoktól, akik szintén bizonytalanok abban, hogy sikerrel járhatnak. Ez a döntés és a folyamat, amíg erre a döntésre jutnak a hősök, rendkívül feszült, félelmetes és teli van bizonytalansággal.

Amíg a Sátán jelenléte 1973-ban a legdermesztőbb horrort jelentette, addig 2023-as hétköznapokban csak egy kellemetlen körülménynek tűnik.

Itt az egyik kislány (vallásos!) szülei viszonylag hamar jutnak el arra a következtetésre, hogy ide bizony vallási rituáléra és egy ördögűzésre van szükség. Nem igazán kísérleteznek világi megoldásokkal, olybá tűnik, hogy a hit rögvest megoldást tud nyújtani erre a kihívásra. Ebben viszonylag könnyen találnak partnerre az egészségügyi dolgozóknál, és a hatóságok se néznek rájuk emiatt különösen értetlenül. A probléma megoldásához vezető (vallásos!) megoldás annyira egyértelmű és a közeg annyira támogató, (és a színészi játék annyira hiteltelen), hogy a karakterek nem félnek igazán, emiatt pedig a néző szorongása könnyen elillan – ami egy horrorfilmnél enyhén szólva is hátrányos. A veszély nem hat igazán félelmetesnek, vagy veszélyesnek.

exorcist-believer

Ezt erősíti a film közben és végén lévő, tanulságként megfogalmazott monológ egy apácától: „Nem a vallás a lényeg, hanem az összetartozás és a közösség. Együtt bármire képesek vagyunk, és mindent le tudunk győzni”! A közösség fontosságának szentimentális hangsúlyozása nagyon szép dolog. Viszont állításával ellentétben a megoldáshoz vezető út és a megoldás jellege mégis a vallásos hittől teszi függővé ezt az összetartozást.

Ismét egy jóhiszemű gondolat esett a felszínes munka csapdájába. Ennél a motívumnál is nehéz nem demagógiát érezni az alkotógárda részéről.

William Friedkin, az 1973-as Az ördögűző rendezője dokumentarista múlttal képes volt nagyon földhözragadtan ábrázolni a borzalmakat, amitől a horror rendkívül valóságosnak és még félelmetesebbnek tűnt. Lassú kezdéstől fokozatos építkezés mentén a végjáték katarzisa egészen különleges és feszült élménnyé vált mind a korabeli, mind a mai néző számára. Ezzel szemben A hívő nagyon hektikus és kiforratlan vizuálisan. A hatalmas és látványos tragédiával (földrengés Haitiben és az afroamerikai főszereplő feleségének halála) való kezdés, illetve a film elejétől adagolt audiovizuális frusztrálás – például a gyerekek iskolába vitelének gyorsmontázzsal és a folyamatos autózajjal való kísérése – miatt a néző ingerküszöbe hamar megemelkedik. Mire a katarzishoz érünk – ha nem zavar minket a korábban említett összezavaró oksági viszony az események között –, az nem képes maradandó hatást elérni, mert a néző kondicionálva lett az ingerdús horrorjelenetekre.

Az ördögűző: A hívő egy nagyon felszínes folytatás, amiben nem realizálódik az eredeti mestermű hatásmechanizmusa. Feltehetőleg a profitmaximalizálás és a kulturális trendeknek való megfelelés kéz a kézben nem tud őszinte jószándékkal és megértéssel működni – és ez meg is látszik a végeredményen. A korábban említett felületesség a forgatókönyvön is meglátszik, ami miatt nemcsak horrorfilmként, de igazán érdekes, önálló történetként sem tud működni ez a soft reboot.

Az ördögűző: A hívő 2023. október 12-től látható a magyar mozikban. 

Nagy Márk

Nagy Márk az ELTE Távol-keleti nyelvek és kultúrák alapszakon végzett, majd tanulmányait Filmtudomány mesterképzés filmelmélet szakirányán folytatta. Specializációja a filmelmélet, az ázsiai filmek és az emberjogi dokumentumfilmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!