Kritika

Az Orson Welles-menet – The Other Side Of The Wind

Az idősödő sztárrendező, Orson Welles húsz év európai kitérő után visszatért Hollywoodba, hogy filmet készítsen egy idősödő sztárrendezőről, aki visszatért Hollywoodba, hogy filmet készítsen. A The Other Side Of The Wind az önreflexivitás csúcsa, pláne a keletkezési körülményeinek tükrében – Orson Welles ugyanis 1985-ben meghalt, a műve viszont csak most vált láthatóvá.

A The Other Side Of The Wind gondolata a hatvanas évek végén fogalmazódott meg Wellesben, egy híres rendező 70. hollywoodi születésnapi partijáról akart forgatni – ennek a laza keretei meg is maradtak. Ezen keresztül viszont egyszerre szerette volna a klasszikus Hollywood, az európai művészfilm és az Új-Hollywood kritikáját nyújtani – ami szintén látható ma is. Csak időközben sokkal fontosabbá vált az a szimbolikus jelentőségű körülmény, hogy a The Other Side Of The Wind valójában soha nem készült el. A véglegesített változat így talán még egyértelműbben szól a filmtörténet egyik leghíresebb rendezőjéről, mint ő maga tervezte: ugyanis nemcsak a történet szerinti film-a-filmben született meg nehézkesen, hanem a valós produktum is.

Orson Welles életművét tekintve nem egyedi eset, ami történt: rengeteg filmje torzóban maradt. Élete második felében az Aranypolgár rendezője állandó finanszírozási gondokkal küzdött, Hollywood ekkor ugyanis nem olyan szerzői rendezőkre vágyott, mint ő, hanem blockbusterek termelőire. Ezért is települt át Európába, itt azonban folytonos küzdelmet folytatott a forrásokért. Maga a The Other Side Of The Wind keletkezéstörténete is kész regény, a legextrémebb momentum például az, hogy az egyik befektető az iráni sah, Reza Pahlavi sógora volt, amikor azonban Pahlavit elűzték az ország éléről,

a pénz is elapadt.

Főleg a pénztelenség volt az oka, hogy a „forgatás” 1970 és 1976 között bonyolódott Amerikában, a végső stádiumban Peter Bogdanovich villájában, akinél egyébként Welles ekkoriban meghúzta magát. A haverokból álló szereplőgárdában volt, aki két doboz cigarettáért vállalta a szerepet, előfordult, hogy a párbeszédek két felét több év különbséggel vették fel (részben amiatt, mert a főszerepet játszó John Hustont csak ’74-ben kérte fel Welles…), Lili Palmer jeleneteinél pedig semelyik partnere nem volt jelen, a színésznő ugyanis nem mozdult ki Spanyolországból a forgatás miatt. A munkálatok többször leálltak, ám végzetesnek csak az bizonyult, amikor Welles producere visszautasított egy befektetőt, mondván, hogy lesz jobb ajánlat – és nem lett. Élete utolsó 10 évében a rendező csupán szabadidejében dolgozgatott az anyagon, a 96 órányi felvételből 40-45 percet vágott össze – 70-80 perc viszont még hiányzott, mikor meghalt.

Innentől hosszas jogi huzavona kezdődött a jogokról Welles örökösei, a befektetők és különböző stúdiók között (több résztvevő szerint a megoldás legfőbb hátráltatója Welles szeretője, a film társ-forgatókönyvírója és egyik szereplője, Oja Kodar volt). Az utóbbi pár évben többek közt Wes Anderson és Noah Baumbach is kampányolt azért, hogy összegyűljön a hiányzó pénz a vágáshoz, digitalizáláshoz – végül a Netflix karolta fel a projektet, ami a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be (még egy dokumentumfilmet is készítettek mellé They’ll Love Me When I’m Dead címmel).

E hosszas bevezető elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyén kezelhessük a The Other Side Of The Windet – ha ez egyáltalán lehetséges. Hiszen mit is kezdhetünk egy ismeretlen Orson Welles-filmmel, harminc évvel a halála és negyvennel az elkészülte után? Ez a film elsősorban egy időutazás: egyenesen a hetvenes évekbe repít. Kiráz a hideg, hogy a stáb nagy része meghalt már a forgatás óta, munkájuk mégis csak most készült el –

rengetegen nem érték meg, hogy egyben láthassák a túldimenzionált vállalkozás eredményét.

Másrészt ez egy önreflexív tréfa: Welles az Amerikai éjszaka vagy a 8 és fél melankolikus változatát készítette el, hiszen a The Other Side Of The Wind egy sztárrendező kudarcáról szól. A nyilvánvaló alteregót, Jake Hannafordot játszó John Huston (A máltai sólyom és az Afrika királynője rendezője egyébként remek színész) mintha a Zabriskie Point exploitation változatát próbálta volna leforgatni, ám a főhőse jelenet közben lelépett, a film így befejezhetetlenné vált. Ennek ellenére – és ez adja a The Other Side Of The Wind voltaképpeni „történetét” – a foghíjas filmet a születésnapi parti keretében egy autósmoziban levetítik, csakhogy a vetítést megszakítja egy áramszünet, a folytatásig pedig valamivel, egy kis small talkkal, ivással, világmegváltással el kell ütni az időt.

A filmes környezet természetesen rengeteg humoros, önkritikus pillanatra ad lehetőséget. Olyan sztárok vállaltak cameoszerepet, mint Dennis Hopper, olyan nevekkel dobálóznak, mint John Wayne vagy Antonioni, több karakter pedig könnyen megfeleltethető valós személyeknek – a tükör nem is lehetne görbébb. Ugyanakkor a mélyben – és innen a film melankóliája – több mélyebb konfliktus is meghúzódik. A legfontosabb egy generációváltásé: John Hustonnal szemben ugyanis a másik főszerepet Peter Bogdanovich, Az utolsó mozielőadás és a Papírhold „csodagyerek” rendezője alakítja. A megkopott legenda néz farkasszemet a rengeteg pénzt termelő aktuális szenzációval, aki nem mellesleg az ő protezsáltjaként kezdte a pályáját. (Bogdanovich egyébként nagy szerepet vállalt abban, hogy végül most láthatóvá váljon a film.) Welles keserédes pillanatokkal képezi le a mozifenegyerekek generációjával kapcsolatos viszonyát, akik lényegében érvénytelenítették a munkáját. Zavarba ejtő belelátni Orson Welles fejébe,

ilyen intim közelségből megismerni a frusztrációit és sérelmeit úgy, hogy már nem lehet közöttünk.

Az irigység és tehetetlenség mellett azonban a szivarfüstbe burkolódzó Hannafordtól nem áll távol az önirónia sem – ez pedig gyakran bohózatba fordítja a filmet. Mi folyik itt? – teszi fel a kérdést a parti egyik vendége, a tanácstalanságával pedig nincs egyedül: a The Other Side Of The Wind ugyanis a kudarc érzését úgy igyekszik átadni, hogy maga is egy érthetetlen antifilm lesz. A film egyik legjobb poénja, amikor kiderül, hogy rossz sorrendben kezdték el vetíteni a film-a-filmben tekercseit – a mozigépész szerint viszont ennek nincs jelentősége.

Alig narratív, inkább kísérleti alkotásról van ugyanis szó, Bódy Gábor vagy Terrence Malick szellemében. Olyan, mintha ezt a filmet meg sem próbálták volna befejezni a kortárs szakemberek (elsősorban Bob Murawski vágó), csupán a közönség elé tárták, amit találtak – pedig minden bizonnyal Welles szellemében bocsátották útjára. Véletlenszerűen váltakozó fekete-fehér és színes felvételek, ugráló képarány, a háttérben szüntelenül duruzsoló jazz, tengernyi szereplő, végletesen epizodikus szerkesztés, félbemaradt párbeszédek, tömény önreflexió; az biztos, hogy a The Other Side Of The Wind semmihez sem fogható élmény, egy idő után kifejezetten szórakoztatónak is bizonyul, ugyanakkor rendkívül embert próbáló is. Mozibolondként kötelező, de nem szégyen, ha beletörik a bicskád.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com