Kritika

A kísérlet, jelentem, sikerrel járt! – Az Úr hangja

Milyen az Úr hangja? Az űr őrjítően néma csendje vagy a számítógépből jövő zúgó alaphang? A kiéhezett nők kéjes nyögése vagy a horgolótű súrlódása a fonálon? Dühödt dadogás vagy az éppen szétroncsolódó autó csattanása? Talán sosem tudjuk meg – de Az Úr hangjából azt igen, milyen Pálfi Györgyé. 

Pálfi György amióta csak filmeket készít, kísérletezik. Kísérletezik a hanggal (Hukkle), a térrel (Szabadesés), a vágással (Final Cut: Hölgyeim és Uraim), a kompozícióval (Jött egy busz… – Táltosember), az improvizációval (Nem vagyok a barátod) és a stílussal (Taxidermia). Kísérlet kísérlet hátán – az eredmény hol lenyűgöző, hol középszerű, hol elviselhetetlen. Ráadásul szinte valamennyi filmjéről mondták már mindet – személy szerint számomra a Final Cut és a Taxidermia mindig is ott lesznek a legkedvesebb elévülhetetlen klasszikusok között, a Nem vagyok a barátod viszont annyira felhúzott majdnem tíz évvel ezelőtt, hogy azóta sem tudtam érte megbocsátani. Lehet Pálfit szeretni, lehet utálni, vagy lehet a kettőt egyszerre, egy biztos: úttörő, aki minden filmjével hozzátesz valamit ahhoz, amit magyar filmművészetnek nevezünk.

A folytonos kísérletezésben a direktornak tettestársa is akadt Pohárnok Gergely operatőr személyében, aki már Pálfi első kisfilmjében, A halban is fogta a kamerát. El sem tudom képzelni, hogy ezek a filmek milyenek lettek volna, ha egy másik operatőr fényképezi őket. Pohárnok stílusa legalább annyira meghatározó és „szerzői”, mint Pálfié – filmjeik látványvilágukban is képesek mindig hozni valami újat, valami izgalmasat.

Az újdonság ereje legújabb közös munkájukban, Az Úr hangjában is ott van. A film Stanislaw Lem azonos című regényének történetét egyfajta morbid MacGuffinként hozza be; Lem amellett, hogy számos más témáról is filozofál, alapvetően azt a kérdést feszegeti, hogy milyen veszélyeket rejt, ha a világűrből érkező értelmes üzeneteket katonai célokra használjuk. A film pedig alapvetően egy, a hetvenes években eltűnt apjukat kereső testvérpár sztorijára fókuszál. Péter (Polgár Csaba) egy erősen összeesküvés elmélet szagú dokumentumfilmben véli felfedezni a tudósként Amerikába disszidált férfit, ezért kerekesszékes öccsét (a Tiszta szívvel után ismét lubickoló Fekete Ádám) hátrahagyva elindul, hogy barátnőjével (Kiss Diána Magdolna) az oldalán találkozzon az öreggel (Eric Peterson).

Találkozásuk nemcsak egymás életét, de az egész világ sorsát megváltoztatja.

A filmet kísérő hangok közé sok-sok elégedetlen is vegyült: mi ez a sületlenség, érthetetlen, követhetetlen, öncélú és félkész. Nem tudok egyetérteni. Pálfi filmje nagyon is rendben van,

egyike az eddigi legjobb munkáinak.

Hangulatában idézi Pater Sparrow szintén Lem hatása alatt született 1-ét, annál azonban sokkal jobban összerakott alkotás. Ha valami vád érheti, az csak az lehet, hogy talán túlságosan is sokat akart belesűríteni Az Úr hangjába. Az IMDb-n drámának és sci-finek titulált film kacérkodik jópár műfajjal, és az űr meghódítása talán túlságosan is nagy vállalás volt – a Gravitáció után igencsak magasan van az a léc.

Ráadásul ember legyen a talpán, aki az egyébként rendkívül könnyedén fogyasztható felszín alatt felfejti az összes réteget. Lem alapvető problematikáját Pálfi a Virágvölgyön is dolgozó Nagy V. Gergővel és a másik állandó alkotótárssal, Ruttkay Zsófiával közösen írt forgatókönyvében csak érinti, sokkal komolyabban feszegeti azonban a család és a munka kapcsolatát. Mi az ára a nagy felfedezésnek – vagy ha allegóriaként akarjuk felfogni a látottakat, a nagy műnek? A család feláldozható, ha cserébe az ember megfejti az univerzum titkát? A választ ki-ki megadhatja saját maga, Pálfi inkább abban jeleskedik, hogy a kérdést – és még sok másikat – minél izgalmasabban járja körbe.

Ismét egészen kreatív megoldásokat választ az illusztrációhoz: hol az űrbe repíti a nézőt, hol egy mágikus-realisztikus álomba,

hol a papír kétdimenziójára szűkíti a teret, hol a fraktálok végtelenjébe hajítja hősét.

Nemcsak a különböző fantáziavilágokban, az eltérő stílusokban is megmártózik: a dokumentarista betétek a legkülönfélébb korok és alkotók modorát idézik, Az Úr hangja pedig mindegyikben remekel. A viszonylag egyszerű történet látványos díszleteket kap, és ez az, amivel a műfajiság és a szerzőiség egyensúlya megteremtődik – ez már Michel Gondry, ez már Spike Jonze ligája, ahová Pálfi is nyugodtan kaphat tagságot.

Az Úr hangja – ahogy a korábban említett alkotók filmjei is – atmoszférikus mű, különleges hangulata a film első másodperceiben beszippant, hogy aztán egyetlen nagy trip után dobja ki nézőjét egy teljesen esetleges pontján a történetnek. Kapunk egyfajta lezárást, de lehetett volna akár előbb, akár a cselekmény egy későbbi epizódjában is elvágni a fonalat. A hangulatról a jó stílusérzékkel választott zenék is gondoskodnak, de mégsem ezek, hanem a film utolsó pillanataiban is meglepetéseket hordozó képek égnek a tudatunkba, melyek – hogy ezzel a furcsa szinesztéziával éljek – mind Pálfi György hangján szólnak.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..