Kritika

A horrorpápa kedélyes családi tűzfészke – Az utolsó család

Jan P. Matuszynski filmje, Az utolsó család egy páratlan lengyel művész, Zdzislaw Beksinski életét mutatja be – de a művészete helyett a különcökből álló családjára koncentrál.

Az Emlékképek mellett egy másik film is egy huszadik századi lengyel festőt mutatott be az idei Lengyel Filmtavaszon: ám míg előbbi a legendás Andrzej Wajda hattyúdala, Az utolsó család egy fiatal rendező, Jan P. Matuszynski első nagyjátékfilmje (a művész eddig rövidfilmjeiről és a Búvárszenvedély című dokumentumfilmjéről volt ismert). A két filmet nem csak az életművekben betöltött szerepük, hanem a megközelítésmódjuk is gyökeresen megkülönbözteti: míg az Emlékképek a hőse tragikus sorsán keresztül a kommunizmusról mond ítéletet, Az utolsó család a magánszférára fókuszál – és a Beksinkski-család esetében ez is több, mint elegendő izgalmat tartogat.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az építészként végzett, autodidakta festő, Zdzislaw Beksinski a huszadik század egyik legkülönösebb művésze: festészetében szörnyen nyomasztó, HR Gigeréhez fogható disztópikus fantáziavilágot teremtett, magánemberként viszont egészen más szempontból volt formabontó. Beksinski (Andrzej Seweryn) az értelmiségi családjával (a felesége (Alekszandra Konieczna) mellett a két nagymama, és egy időben a fia, Tomasz (Dawid Ogrovod) is velük élt) a hetvenes évektől évtizedekig egy átlagos panellakásban zsúfolódott össze, ahol a konstans felfordulás számított normálisnak. Az útkereső Tomasz öngyilkossági kísérletei és pszichés problémái, az állandóan bömbölő klasszikus- és rockzene, Beksinski mániákus dokumentálási szándéka (előbb megállás nélkül fotózott, majd a technikai lehetőségek bővülésével videózott) az idősek egészségügyi problémái mindennaposak voltak.

Maga Beksinski nem gondolta, hogy a képei nyomasztóak

A filmben talán az a legmeglepőbb, hogy kiderül: Beksinski bogaras, de kedves ember volt, aki sztoikus nyugalommal trónolt a családi káosz közepén, miközben a disztópikus szürrealizmus címkével illetett művészetéből kirajzolódó gótikus fantáziavilág minimum egy szörnyeteget feltételez. A világszerte és Lengyelországban is díjesővel jutalmazott Az utolsó családot ez az ellentmondás ihlette meg: éppen ezért Beksinski zseniális művészetéből alig látunk valamit. Matuszynski ellenállt a korrajz vagy a művészportré műfaji csábításának, célja nem a művész, hanem az ember bemutatása. Az utolsó család ennek a különc, beskatulyázhatatlan családnak a tragikomikus története, ezért

Beksinskiék életútjában nem érdemes semmiféle önmagán túlmutató jelentést keresni, bőven elég a maga furcsaságában csodálni.

A téma körülhatárolásán túl Matuszynskit még egy döntéséért csodálhatjuk: ahogyan a filmben is látható, Beksinski folyamatosan fotózott-filmezett, ezek az archív felvételek pedig ma is megvannak, így természetesen ezekre épül a film. Ez a szerencsés tény azonban veszélyes csábítás is egyben: Az utolsó család könnyen áteshetett volna a ló túloldalára azzal, hogy egy az egyben beilleszti ezeket a jeleneteket a színészek előadásában, netán eredetiben. A film azonban jó érzékkel szelektál, illetve dinamikusan illeszti egymás után az abszurd, egymástól szinte független epizódokat – néhány olyan jelenet van csak, amely nem eléggé dramatizált, így a film akaratlanul is leül. Összességében viszont az archív felvételek követése inkább hitelességet kölcsönöz Az utolsó családnak.

Az utolsó család nem csak művészi vállalásában, hanem hangnemében is egyedi: a családot tragédiák és megpróbáltatások sora sújtja, a film mégis tragikomikus éllel meséli el mindezt. Valószínűleg nem is érdemes máshogy közelíteni Beksinkiékhez, hiszen a tiszta dráma könnyedén önmaga paródiájába csaphatna át – olyannyira túlzónak tűnnek ezek a szélsőséges, különc személyiségek és az egymást érő összeomlások. Pedig a családtól távol állt bármiféle extravagancia: kifejezetten izoláltan éltek, a „botrányok” mind a négy fal között zajlottak (alig vannak külsők a filmben) – minden gondjukkal, bajukkal és örömükkel egymáshoz fordultak, együtt jutottak túl rajtuk.

Bár a Lengyel Filmtavasz közönségtalálkozóján a főszerepet játszó Andrzej Seweryn viccesen előre leszögezte, hogy a film címével kapcsolatos kérdésekre nem válaszol,

valahol itt rejtőzhet az utolsó jelző megfejtése: a külvilágtól elzárkózó família hiába volt tele tehetséges és értékes emberekkel, elsődleges jellemvonásuk (a filmben legalábbis) az, hogy családtagok – és nem lövök le nagy poént, hiszen egy rövid nyomozással kideríthető, hogy minden családtag élete szomorú véget ért. Beksinskiékkel eltűnt egy olyan család, amely tényleg esszenciálisan Család volt. A köztük feszülő, indulatokkal terhelt kapcsolat a remek színészeknek, elsősorban Sewerynnek köszönhetően lesz átélhető – de a Tomaszt játszó Dawid Ogrodnik is újra bizonyítja, hogy napjaink egyik legfontosabb fiatal európai színésze.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés