Fókuszban Kritika

Mindannyiunk közös öngyilkossága – Az utolsó óra

Mind jól ismerjük azokat a filmeket, amelyek azzal kezdődnek, hogy egy tanár bekerül egy rakoncátlan osztályba. Tisztelet smafu, minden a feje tetején áll, és a tanárt az őrületbe kergetik a diákok. Pontosan ez történik Pierre-rel, Az utolsó óra franciatanárával, azonban ezúttal nincsenek nagy életbölcsességek és boldog egymásra találás a gyerekekkel. Van helyette valódi őrület, kilátástalanság, és egy fontos lecke, amit a fiatalok akarnak megértetni velünk.

Ha visszagondolunk iskolai, egyetemi éveinkre, valószínűleg mindannyunknak eszébe jutna egy-két olyan tanár, akit valamilyen okból meghatározónak tartunk. Egy tanár markáns lenyomatot képes hagyni a fejlődő fiatalokban – vagy megnyomorítja őket a kegyetlenségével, vagy szárba szökkenti az életüket az átadott bölcsességekkel. A „tanáros” filmek már szinte önálló alzsánert képviselnek a vígjátékokon belül, saját keretekkel, karakterekkel és klisékkel.

Gondoljunk akár a magyar A tanárra, akár a német Fák jú, Tanár úr!-ra, (de mondhatnám az Apáca show 2.-t vagy az Ovizsarut), a sztorit az első pillanatokban kitalálhatjuk. Adott egy (általában kezelhetetlen) osztály, ahová érkezik egy tanár, aki számtalan súrlódás után összehaverkodik mindenkivel. A gyerekek végül megszeretik a felnőttet, megértik, hogy mindent csakis értük tesz és a végén mindenki boldog. A francia Az utolsó óra (L’heure de la sortie) is ilyen filmnek tűnik, de itt szó sincs haverkodásról, sőt a történet tragikus fordulatokat tartogat.

A film azonnal tragédiával nyit: a francia kisváros gimnáziumában tanuló elitosztály tanára kiveti magát az ablakon az egyik óra közepén. Ez a sokkoló esemény teszi fel a sakktáblára Pierre Hoffman (Laurent Lafitte) helyettesítő tanárt, hogy megkezdhesse az egész filmen végigvonuló játszmáját a diákokkal. Közöttük ugyanis van hat nebuló, akik az öngyilkosságra csupán hanyag közönnyel reagálnak, és ez felkelti Pierre érdeklődését. A fiatalok azonban sokkal többet rejtegetnek némi kamaszkori nemtörődömségnél.

Sébastien Marnier rendező mesterien vezeti fel a rejtélyeket.

Pierre-rel együtt kívülállóként csöppenünk bele az iskola és az osztály életébe. Azt azonban vele együtt azonnal érezzük, hogy valami nincs rendjén. Az első konfliktus nem várat magára sokat, hiszen a férfi őszinte érdeklődése és a „kiemelten intelligens” tanulók ridegsége máshogy nem is találkozhatna, csakis ütközéssel.

A fiatalokat körül lengi valami nyugtalanító, ami örvényként rántja magába Pierre-t. A férfi szinte megszállottja lesz a különös klikknek, és meg is van az oka rá. A nebulók ugyanis rituálisan bántalmazzák egymást: nejlonszatyrot húznak a fejükre vagy összeragasztószalagozva a medence mélyére nyomják egymást, ezekről videofelvételeket is készítenek. Pierre minél közelebb jut az őket övező rejtély megfejtéséhez, annál inkább átadja magát valamiféle kínzó őrületnek, és a világ is egyre inkább ellene fordul.

Az utolsó órának otthont adó, kisvárosi közeg akár az Azból vagy a Stranger Thingsből is érkezhetett volna. A felszínen hétköznapinak (sőt, kínosan unalmasnak) tűnő világ fájdalmat rejteget – Romain Carcanade fakó képei tökéletesen festik alá a filmben lappangó kilátástalanság-érzetet. Zombie Zombie zeneszerző nyugtalan dallamai megmagyarázhatatlan jelenségeket kísérnek, amelyek mintha horrorfilmet készítenének elő. Kóbor állatok járják az utcát, a csapból iszap folyik, a szobákat elborítják a csótányok, a természet kifordulni látszik önmagából.

Ez remekül rímel a történet középpontjában álló diákok lelkivilágára. Minden tettük mögött egy motiváció áll: a Föld pusztulóban van. A felvételeik, amelyekre Pierre rálel, afféle kiáltványnak felelnek meg, s ezt a tanárral együtt látjuk mi is, filmként a filmben. Elöntött városok, vágóhídra terelt malacok, kivéreztetett marhák képei tesznek arról, hogy ne érezzük kényelmesen magunkat a képernyő előtt ülve.

Ezek a fiatalok csalódtak a felnőttekben, akik nemtörődömségükkel halálra ítélték őket.

Ha szétnézünk a világban, mi is tapasztalhatjuk ennek a jeleit a valóságban. A Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom, a világszerte klímatüntetéseket szervező fiatalok mind azt jelzik, hogy kezükbe vennék az irányítást. Mert ők örökölik azt a Földet, amit a jelenlegi vezetők nem tudnak megóvni, az ő jövőjük az, ami most is kockán forog. És ők azok, akik túl kicsik ahhoz, hogy bármit tegyenek ellene, azon túl, hogy felemelik a szavukat. Ezt a reménytelenséget gyúrja magába Az utolsó óra.

A történet hiába közvetíti ügyesen az üzenetet, sajnos a másfélórás játékidőt nem tölti ki kellőképpen – rövidfilmként talán nagyobbat szólna. A feszült légkört és ritmust olykor érthetetlenül elhúzott jelenetek törik meg, és a misztikusabb szálak (mint Pierre telefonos zaklatója vagy a rémálmai) pedig vagy a levegőben maradnak, vagy furcsa véget érnek.

Az egész film alatt érezhető, hogy a tragédia elkerülhetetlen, ilyen körülmények között nem létezhet happy end – és habár ezt az érzést a zárás kiszolgálja, mégis enerváltan teszi azt.

Sébastien Marnier a forgatókönyvet Christophe Dufossé azonos című regényéből adaptálta, annak változatos szereplőit azonban leegyszerűsítette. Két pólus között zajlik a cselekmény: Pierre és a különc diákok között. A tanári kar többi tagja csupán díszlet, de ez legalább ráerősít az üzenetre: a felnőtteket nem érdeklik a fiatalok. Szerencsére ez a két szembenálló oldal elég ahhoz, hogy izgalmas karakterdinamikát kapjunk.

A filmet a helyettesítő tanárt megformáló Laurent Lafitte viszi a hátán: elveszettsége, fokozódó idegessége nagyon is átélhető. Ahhoz szokott, hogy segít másokon, erre olyanokkal találkozik, akik nem kérnek segítséget. Lassú zavara erőszakos kitörésekbe torkollik. Szerencsére a gyerekszínészek is remekül egészítik ki az ő játékát, bár sok közvetlen interakcióba nem lépnek. Közülük az Apolline-t játszó Luàna Bajrami emelkedik ki igazán – rezzenéstelen arcától és a gyerekszájból érkező felnőttes igazságoktól a mi hátunk is borsódzik.

Az utolsó óra által boncolgatott kérdések nagyon időszerűek. Ahogy Pierre szörnyülködésére a fiatalok rámutatnak, ezt a világot a felnőttek kapzsiságból felélték és kiforgatták. Vagy talán, annál is rosszabb, valójában mindvégig mindannyiunk közös öngyilkosságát készítették elő? Apolline és társai meg vannak győződve arról, hogy a jövő már nem létezik, elfogyott az időnk – különösen az övék, akik előtt pedig ott kellene állnia az egész életnek. Marnier fojtó hangulatú filmje nem próbál finomkodni, és hatásos módon tárja elénk, hogy a tragédia már a küszöbön áll.

A film elérhető az HBO GO szolgáltatásán.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..