Kritika

Mindannyiunk közös öngyilkossága – Az utolsó óra

Mind jól ismerjük azokat a filmeket, amelyek azzal kezdődnek, hogy egy tanár bekerül egy rakoncátlan osztályba. Tisztelet smafu, minden a feje tetején áll, és a tanárt az őrületbe kergetik a diákok. Pontosan ez történik Pierre-rel, Az utolsó óra franciatanárával, azonban ezúttal nincsenek nagy életbölcsességek és boldog egymásra találás a gyerekekkel. Van helyette valódi őrület, kilátástalanság, és egy fontos lecke, amit a fiatalok akarnak megértetni velünk.

Ha visszagondolunk iskolai, egyetemi éveinkre, valószínűleg mindannyunknak eszébe jutna egy-két olyan tanár, akit valamilyen okból meghatározónak tartunk. Egy tanár markáns lenyomatot képes hagyni a fejlődő fiatalokban – vagy megnyomorítja őket a kegyetlenségével, vagy szárba szökkenti az életüket az átadott bölcsességekkel. A „tanáros” filmek már szinte önálló alzsánert képviselnek a vígjátékokon belül, saját keretekkel, karakterekkel és klisékkel.

Gondoljunk akár a magyar A tanárra, akár a német Fák jú, Tanár úr!-ra, (de mondhatnám az Apáca show 2.-t vagy az Ovizsarut), a sztorit az első pillanatokban kitalálhatjuk. Adott egy (általában kezelhetetlen) osztály, ahová érkezik egy tanár, aki számtalan súrlódás után összehaverkodik mindenkivel. A gyerekek végül megszeretik a felnőttet, megértik, hogy mindent csakis értük tesz és a végén mindenki boldog. A francia Az utolsó óra (L’heure de la sortie) is ilyen filmnek tűnik, de itt szó sincs haverkodásról, sőt a történet tragikus fordulatokat tartogat.

A film azonnal tragédiával nyit: a francia kisváros gimnáziumában tanuló elitosztály tanára kiveti magát az ablakon az egyik óra közepén. Ez a sokkoló esemény teszi fel a sakktáblára Pierre Hoffman (Laurent Lafitte) helyettesítő tanárt, hogy megkezdhesse az egész filmen végigvonuló játszmáját a diákokkal. Közöttük ugyanis van hat nebuló, akik az öngyilkosságra csupán hanyag közönnyel reagálnak, és ez felkelti Pierre érdeklődését. A fiatalok azonban sokkal többet rejtegetnek némi kamaszkori nemtörődömségnél.

Sébastien Marnier rendező mesterien vezeti fel a rejtélyeket.

Pierre-rel együtt kívülállóként csöppenünk bele az iskola és az osztály életébe. Azt azonban vele együtt azonnal érezzük, hogy valami nincs rendjén. Az első konfliktus nem várat magára sokat, hiszen a férfi őszinte érdeklődése és a „kiemelten intelligens” tanulók ridegsége máshogy nem is találkozhatna, csakis ütközéssel.

A fiatalokat körül lengi valami nyugtalanító, ami örvényként rántja magába Pierre-t. A férfi szinte megszállottja lesz a különös klikknek, és meg is van az oka rá. A nebulók ugyanis rituálisan bántalmazzák egymást: nejlonszatyrot húznak a fejükre vagy összeragasztószalagozva a medence mélyére nyomják egymást, ezekről videofelvételeket is készítenek. Pierre minél közelebb jut az őket övező rejtély megfejtéséhez, annál inkább átadja magát valamiféle kínzó őrületnek, és a világ is egyre inkább ellene fordul.

Az utolsó órának otthont adó, kisvárosi közeg akár az Azból vagy a Stranger Thingsből is érkezhetett volna. A felszínen hétköznapinak (sőt, kínosan unalmasnak) tűnő világ fájdalmat rejteget – Romain Carcanade fakó képei tökéletesen festik alá a filmben lappangó kilátástalanság-érzetet. Zombie Zombie zeneszerző nyugtalan dallamai megmagyarázhatatlan jelenségeket kísérnek, amelyek mintha horrorfilmet készítenének elő. Kóbor állatok járják az utcát, a csapból iszap folyik, a szobákat elborítják a csótányok, a természet kifordulni látszik önmagából.

Ez remekül rímel a történet középpontjában álló diákok lelkivilágára. Minden tettük mögött egy motiváció áll: a Föld pusztulóban van. A felvételeik, amelyekre Pierre rálel, afféle kiáltványnak felelnek meg, s ezt a tanárral együtt látjuk mi is, filmként a filmben. Elöntött városok, vágóhídra terelt malacok, kivéreztetett marhák képei tesznek arról, hogy ne érezzük kényelmesen magunkat a képernyő előtt ülve.

Ezek a fiatalok csalódtak a felnőttekben, akik nemtörődömségükkel halálra ítélték őket.

Ha szétnézünk a világban, mi is tapasztalhatjuk ennek a jeleit a valóságban. A Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom, a világszerte klímatüntetéseket szervező fiatalok mind azt jelzik, hogy kezükbe vennék az irányítást. Mert ők örökölik azt a Földet, amit a jelenlegi vezetők nem tudnak megóvni, az ő jövőjük az, ami most is kockán forog. És ők azok, akik túl kicsik ahhoz, hogy bármit tegyenek ellene, azon túl, hogy felemelik a szavukat. Ezt a reménytelenséget gyúrja magába Az utolsó óra.

A történet hiába közvetíti ügyesen az üzenetet, sajnos a másfélórás játékidőt nem tölti ki kellőképpen – rövidfilmként talán nagyobbat szólna. A feszült légkört és ritmust olykor érthetetlenül elhúzott jelenetek törik meg, és a misztikusabb szálak (mint Pierre telefonos zaklatója vagy a rémálmai) pedig vagy a levegőben maradnak, vagy furcsa véget érnek.

Az egész film alatt érezhető, hogy a tragédia elkerülhetetlen, ilyen körülmények között nem létezhet happy end – és habár ezt az érzést a zárás kiszolgálja, mégis enerváltan teszi azt.

Sébastien Marnier a forgatókönyvet Christophe Dufossé azonos című regényéből adaptálta, annak változatos szereplőit azonban leegyszerűsítette. Két pólus között zajlik a cselekmény: Pierre és a különc diákok között. A tanári kar többi tagja csupán díszlet, de ez legalább ráerősít az üzenetre: a felnőtteket nem érdeklik a fiatalok. Szerencsére ez a két szembenálló oldal elég ahhoz, hogy izgalmas karakterdinamikát kapjunk.

A filmet a helyettesítő tanárt megformáló Laurent Lafitte viszi a hátán: elveszettsége, fokozódó idegessége nagyon is átélhető. Ahhoz szokott, hogy segít másokon, erre olyanokkal találkozik, akik nem kérnek segítséget. Lassú zavara erőszakos kitörésekbe torkollik. Szerencsére a gyerekszínészek is remekül egészítik ki az ő játékát, bár sok közvetlen interakcióba nem lépnek. Közülük az Apolline-t játszó Luàna Bajrami emelkedik ki igazán – rezzenéstelen arcától és a gyerekszájból érkező felnőttes igazságoktól a mi hátunk is borsódzik.

Az utolsó óra által boncolgatott kérdések nagyon időszerűek. Ahogy Pierre szörnyülködésére a fiatalok rámutatnak, ezt a világot a felnőttek kapzsiságból felélték és kiforgatták. Vagy talán, annál is rosszabb, valójában mindvégig mindannyiunk közös öngyilkosságát készítették elő? Apolline és társai meg vannak győződve arról, hogy a jövő már nem létezik, elfogyott az időnk – különösen az övék, akik előtt pedig ott kellene állnia az egész életnek. Marnier fojtó hangulatú filmje nem próbál finomkodni, és hatásos módon tárja elénk, hogy a tragédia már a küszöbön áll.

A film elérhető az HBO GO szolgáltatásán.

Avatar

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya