Kritika

A #metoo nemek közti bajvívása? – Az utolsó párbaj

Ridley Scott imádja a történelmet (megmásítani) és kétségtelenül a vizualitás nagymestere. De vajon felérhet-e Az utolsó párbaj a Gladiátorhoz vagy a Mennyei királyság rendezői verziójához? Visszaköszönhetnek-e napjaink nemi konfliktusai egy több száz évvel ezelőtti történetben?

Sir Ridley Scott több interjújában úgy fogalmazott, hogy akkor érzi magát igazán elemében, ha világokat alkothat. Ez a világalkotás eddigi szinte teljes életpályáját végigkíséri. Az angol rendezőgéniusz elsősorban két műfajban teremtett maradandót: a science-fiction-ben A nyolcadik utas: a Halállal, majd a Szárnyas fejvadásszal, és a történelmi filmek terén a Gladiátorral vagy a Mennyei királyság direktori vágásával. Ahogy azonban Róma egykori nagysága, úgy szállt tova Ridley nagymester régi dicsősége is mindkét zsánerben. A Robin Hood vagy az Exodus: Istenek és királyok inkább hatottak az előbb említett két eposz sokkal gyengébb újrázásának, ahogyan a Prometheus vagy az Alien: Covenant sem mérhető a nagy elődökhöz.

A rendező viszont továbbra is képtelen lassítani, bár Az utolsó párbajjal mintha keretbe foglalná eddigi életművét. Scott 1977-es első nagyjátékfilmje, a Párbajhősök a napóleoni háborúk két francia huszártisztjének feloldhatatlan konfliktusába kalauzolta nézőjét. Legújabb filmjének tetőpontja szintén egy történelmi közegben játszódó bajvívás,

de több más alkotásában is találkozhatunk a szemtől szembeni küzdelem megjelenítésével.

Bár Scott saját bevallása szerint gyermekkora óta érdeklődik a történelem iránt, ez nem vonja magával a valós események tiszteletét vagy a régmúlt világok tárgyi kultúrájának hiteles bemutatását. Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendező alapul vesz egy történelmi időszakot, szituációt vagy személyt, és mindezt átalakítja saját ízlése szerint. A világalkotás tehát a történelmi filmek esetében sem világ-újraalkotást jelent. Scott sokkal inkább arra törekszik, hogy konfliktusait beágyazza egy olyan korszakba, mely ismerős lehet az átlag mozinézőnek az általános iskolás történelemórákról. Nem törekszik ugyanakkor arra, hogy hű maradjon a valós eseményekhez, eloszlasson a köztudatban élő téves elképzeléseket vagy ténylegesen beleássa magát a letűnt idők emberének gondolkodásába. Ily módon Scott histórikus filmjei éppannyira „történelmiek” mint science-fiction-jei.

Az ókori Róma, a középkor keresztes hadjáratai és viadalai vagy a bibliai idők egyiptomi királysága éppúgy csak díszlet egy nagy eposzhoz, mint az LV-426 bolygó. Az utolsó párbaj esetében ez a díszlet a XIV. század második felének Francia Királysága. A lovag, Jean de Carrouges (Matt Damon) és fegyvernöke, Jacques Les Gris (Adam Driver) jó barátok. Viszonyukat ugyan beárnyékolni látszik egy kettejük között kipattant birtokviszály, de az Istenhez és a királyhoz való hűség egy mederbe tereli őket. Ám amikor Carrouges felesége, Marguerite (Jodie Comer) azzal vádolja Les Gris-t, hogy az erőszakot követett el rajta, a lovag igazságszolgáltatásért folyamodik feljebbvalóinál. Az ellentét feloldhatatlannak látszik, így Carrouges isteni ítéletet követel, ezért párbajra hívja egykori bajtársát. A tét óriási, ugyanis ha Carrouges veszít a halálig tartó küzdelemben, feleségét máglyára küldik hamis tanúskodásért.

Az 1386 decemberében vívott párviadal az utolsó volt Franciaország történelmében, melyet a király és az országgyűlés szentesített.

A valós eseményeken alapuló történetet először Eric Jager vetette papírra 2004-ben megjelent azonos című könyvében. Ennek nyomán írt forgatókönyvet Ben Affleck és Matt Damon (a Good Will Hunting óta először dolgoztak közösen szkripten), akikhez csatlakozott Nicole Holofcener. A színészpáros a férfi, míg Holofcener a női perspektíva megalkotásáért felelt. A forgatás Franciaországban vette kezdetét, majd a stáb Írországban folytatta a munkát. A produkció menetét nehezítette a koronavírus miatt kialakult karanténhelyzet, több hónapra leállították a forgatást. A szereplők a felvételek közben a stáb többi tagjához hasonlóan végig maszkot hordtak, csak felvétel előtt közvetlenül vették le őket. Humoros adalék, hogy Matt Damon a karantént családjával együtt Dublin külvárosában vészelte át, ahol meglehetősen hamar beilleszkedett az ír közemberek mindennapjaiba.

Ridley Scott mozija forgatókönyvírói mesterműnek is felfogható lenne. Az utolsó párbaj Kuroszava rendezéséhez, A vihar kapujában-hoz hasonlóan ugyanazt az eseménysort mutatja be több szemszögből. A kihívó Carrouges, a vádlott Les Gris és a feleség, Marguerite nézőpontjából. A látottak természetesen mutatnak bizonyos átfedéseket, de leggyakrabban szöges ellentétben állnak egymással, ezáltal ismerjük meg a karakterek saját tetteikhez és társaikhoz való viszonyát. Ez leginkább akkor érdekes, amikor a három perspektívában ugyanazt a mozzanatot eltérő kontextusban ábrázolják az alkotók. Egészen más értelmet nyerhet egy apró csók, egy elejtett megjegyzés vagy egy lábról lerúgott/lecsúszott lábbeli az eltérő körülmények megismerésével.

A színészi játék igyekszik igazodni a háromszemszögű történet kibontásához,

ez viszont nem sikerül mindenkinek maradéktalanul. Matt Damon ugyan könnyen birkózik meg a rokonszenves Carrouges megformálásával, de igencsak túljátssza karakterét Les Gris és kiváltképpen Marguerite perspektívájában. Adam Driver és Jodie Comer hibátlanul személyesítik meg különböző személyiségváltozataikat, Ben Affleck viszont egyformán csapnivalóan teljesít mindhárom verzióban. Affleck karakterén tájidegen megjelenése sem javít, melyre az alábbiakban térek ki bővebben.

Az-utolsó-párbaj-Adam-Driver

Ridley Scott sajnos durván visszaél az írói eszköztár színvonalával és belehúzza nézőjét az ítélkezés és a mából a múltba vetített eszmék csapdájába. Az talán nem váratlan, hogy Carrouges szemszöge a klasszikus, lovagias férfi megjelenítése, aki valóban úgy hiszi, nemes ügyet szolgál párbajával felesége számára is. Meglepő viszont, hogy a vádlott Les Gris még a saját verziójában is mennyire rámenősen közelíti Margueritet. Bár a fegyvernök állítása szerint nem történt erőszak kettejük között, a hölgy öröme még az ő olvasatában sem tűnik teljesen őszintének.

A film viszont arra használja Marguerite szemszögét, hogy ítéletet mondjon a két férfiról és Az utolsó párbaj a hölgy verzióját tartja történelmi igazságnak.

Ez a nézőpont azonban teljesen a #metoo mozgalom narratíváját és a Harvey Weinstein-botrány nyomán kialakult hangulatot lovagolja meg.  Marguerite verziójában férjura egy nárcisztikus zsarnok, aki ugyanolyan tulajdonként tekint feleségére, mint legpompásabb kancájára, amit nem hághat meg akármilyen csődör, Les Gris pedig egyértelműen erőszaktevő. Valamennyi férfi a rendszerszintű elnyomást szolgálja, melyben a nő csupán a kizsákmányolt áldozat szerepét töltheti be. Maga a párbaj szintén Marguerite szemszögében bontakozik ki, melyben nyoma sincs a Mennyei királyságban látott nemes ábrázolásnak. Scott új viadala könyörtelen és brutális, amolyan primitív módja a tesztoszterontól túlfűtött hímek összecsapásának.

A történelmi filmek esetében egy fontos probléma megkerülhetetlen. Míg egy jó sci-fi a jelen kérdéseit ábrázolja a jövőbe vetítve, addig egy igazi kosztümös darab a múltban meglévő, napjainkban is aktuális gondolatokkal foglalkozik. Scott viszont számos hollywoodi társával együtt ennek teljes fordítottját csinálja. Korunk olyan ideológiáit és eszméit vetíti vissza, melyek az általa prezentált korszakokban még egyáltalán nem léteztek. Ilyenek például a liberalizmus vagy a feminizmus olyan eredményei, melyeket ma már természetesnek veszünk: a nők szavazati joga vagy a származástól független törvény előtti egyenlőség. Ezek számonkérése a kor emberén viszont teljességgel igazságtalan.

Egy olyan világban ugyanis, ahol minden az alá-fölé rendeltségről, úr és szolga viszonyáról szól, azt mondani, hogy ez káros olyan, mintha ma megtiltanánk az áram vagy az internet használatát.

A sötét középkor velejéig hazug fogalmát Az utolsó párbaj vizuálisan is megjeleníti. A film egyébként nagyszerűen komponált képkockái szinte végig sötét, szürkés-kékes filterben úsznak, azt a hatást keltve, mintha még a nap sem sütött volna a XIV. században. Scott ateizmusa nem csupán az egyházi karakterek prezentációjában köszön vissza, hanem bizonyos szimbólumokban egyaránt. Rögtön a nyitójelenetben a kamera a Carrouges sátrában látható feszületről a lovag kardjának keresztvasára kúszik, jelezve a kereszténység jelképének erőszaktól sem mentes tartalmát.

Az emberek ruházata – a Gladiátor jelmeztervezője, Janty Yates munkája – koszos és színtelen, holott számos ábrázolás és megmaradt tárgyi lelet bizonyítja, hogy a kor divatjától egyáltalán nem állt távol a csicsa és a rikító színek használata. Az utolsó párbajban látható fodrász munka sokszor teljesen korszak- és tájidegen. Ben Affleck inkább hasonlít a Scooter együttesből H.P. Baxxterre, mint középkori grófra, ahogy Matt Damon Bundesliga-frizurája is inkább futballpályára illik, mint lovagi viadalra. Tán a zeneszerző, Harry Gregson-Williams mélyedt el legjobban a XIV. században, aki már a Mennyei királyságban is autentikusnak ható dallamokat szolgáltatott.

Egy középkorásznak kínpaddal felérő élményt okoznak a párbajjelenetben felbukkanó sisakok,

melyek rostélya csupán félig takarja az arcot. A filmesek régóta küzdenek azzal, miként különböztessék meg karaktereiket egy olyan csatában vagy összecsapásban, ahol a felek egyébként sisakot viseltek, így arcuk rejtve maradt. A megoldás általában az, hogy a nevesített karakterek nem hordanak ilyesmi fejfedőt, vagy a sisakokat groteszk módon egyedire készítik. A Trónok harcában egyébként mindkettőre láthattunk példát, Az utolsó párbaj félsisakrostélyai viszont mellőznek mindenfajta logikus funkciót. Érdemes belegondolni abba, hogy mennyi értelemmel bír egy ilyen felszerelés olyan esetben, amikor 50 km/óránál is nagyobb sebességgel szaladnak a harcos arcának egy súlyos és hegyes kopjával, ami még a pajzson felfogva is veszélyes szilánkokat repíthet ki magából.

Lehet-e mindezek ellenére jó film Az utolsó párbaj, hisz’ a Gladiátort sem hitelessége miatt zárták szívükbe a mozinézők? Bár nem ér fel elődei nagyívű történetvezetéséhez, epikus hangulatához, de Scott ez alkalommal mégis képes volt megalkotni egy izgalmakban és szokatlan írói megoldásokban bővelkedő, vérgőzös darabot. Sajnálatos, hogy mindezt egy olyan üzenetnek rendeli alá, mely hosszútávon csupán a nemek közötti feszültséget fokozza. Ahogyan napjainkban, úgy évszázadokkal ezelőtt is esendő, gyarló emberek jártak a földön és bizony a lovagok sem voltak gáncstalan mesehősök.

Egy olyan mozi viszont rendkívül káros hatással bírhat, ami a nőket ért igazságtalanságokra azzal válaszol, hogy a másik nemet vádolja kollektív bűnösséggel.

A legijesztőbb mégis az, hogy ezt a filmet nem egy szélsőséges feminizmusba menekülő nőnek köszönhetjük, hanem éppen Ridley Scottnak, aki viszont öncenzúrával igyekszik megfelelni a #metoo mozgalom elvárásainak.

Aki tehát laikusként tekinti meg Az utolsó párbajt, jobban teszi, ha a történelmi hitelességet ugyanolyan fenntartásokkal kezeli, mint például egy Trónok harca-epizódot. Akit viszont komolyabban foglalkoztat a középkor hiteles ábrázolása, annak a sokkal-sokkal autentikusabb és hitelesebb Outlaw King javasolt megtekintésre.

A nemek párviadala viszont a történelemben még soha sem teremtett békét férfiak és nők között. Az együttműködés annál inkább.

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés