Kritika

A történelem szemétdombja – Az utolsó pogány király

Nemcsak hosszú és túl drámai, de mélyen hamis is: Az utolsó pogány király csaknem minden rosszat elkövet, amire „történelmi film” képes.

A film tele van hibákkal – filmes és történelmi hibákkal egyaránt. És egyik sem véletlen: alkotói inkompetencia és tudatos rossz döntések eredménye mind. Hollandia filmes történetének legnagyobb bukása megérdemelte a sorsát.

Az utolsó pogány király (Redbad) egy random fríz törzsi vezető életének rettenetesen kiszínezett adaptációja. A valódi uralkodóról keveset tudunk, de azt igen, hogy ő a fríz nép utolsó független vezére és vívott egy sikeres csatát Martell Károly frank majordomusszal szemben; erre kellett felhúzni egy egész filmet. Az eredmény ritka mód silány.

Először is: a dráma. Ó, a dráma! Állandó nagyívű zene festi alá az örök esőben úszó, túlstilizáltan kontrasztos képeket és a szuggesztíven úszó beállításokat és a szenvedő arcokat és a nagy jelentőségű pillantásokat, 160 percen át – ennyire túlvezérelt filmet keveset láttam. Aztán a lassúság: a jelenetek a végtelenig futnak, indokolatlanul hosszú (és nagyon 21. századi) párbeszédekkel, közben sűrűn bevágott – nyilván drámai – óriástotálokkal és szuperközelikkel.

Aztán az előkészítetlen fordulatok és érthetetlen döntések…

És a film látványosan nem törődik a nézőjével. A pajzsfalnak szembe nekirohanást briliáns taktikaként próbálja eladni; az állítólag nagy csatákat lerendezi pár tucat statisztával; a lovas seregrészek tíz paciból állnak: sokat ígér a film a nézőnek, de semmit sem teljesít. Az egészet átlengi a „beéred te ennyivel is” kellemetlen érzése. Állítólag tízezer statisztát kerestek a forgatáshoz, és több száz lovast, de ennek semmi nyoma a filmben.

Ennél is inkább zokon vettem a történelmi hibákat. (Habár beismerem, hogy Martell Károly ábrázolása nyilván nem sokaknak szívügye.) Eleve a falra mászok, ha valaki azért gyárt történelmi filmet, hogy a szívének épp kedves mai ideológiákat népszerűsítse, és sajnos mindenki ezért gyárt történelmi filmet, kivéve a nagyon bátrakat (Oliver Stone például képes volt legyártani egy valóban ókori szemléletű Alexandert; utálta is mindenki) – és így válik a 8. században élt törzsi vezér modern, szabadgondolkodó társadalmi harcossá.

Redbad gyűlöli a pogány fríz hitet, amely tölgyekhez imádkozik és szüzeket áldoz, és gyűlöli a hódító kereszténységet is, mert a frankok eszközként használják az elnyomásra – és senki, senki sem érti meg őt: egyedüli fáklya ő a babonaság éjjelében.

Ezzel a szellemiséggel nem lehet értelmes történelmi filmet gyártani.

Még az olyan film is kockázatos, amelyik nem tartalmaz semmiféle ennyire explicit 21. századi moralizálást, csak implikálja (lásd pl. Pilgrimage) – hát még a Redbad bunkósbot durvaságú megközelítése! (Igaz, akad keményebb példa is a kora-középkori vérfesztivál alzsáneréből: Az istenek kalapácsában egy felvilágosult viking feddi meg a barbár kereszténységet.)

Még az a kevés látvány, ami feldobná a filmet, is hamis. A korral foglalkozó történészek kiakadtak azon, milyen primitív életmódot tulajdonít a film a valóságban sokkal fejlettebb körülmények között, például szőttesekkel díszített falú faházakban élő frízeknek, a fegyverzet és páncélzat évszázadokkal későbbről származik, szintúgy a frank erősségként ábrázolt bouilloni kőkastély. Martell Károlyt pszichopata, ateista gyilkosként állítja be a film; Szent Willibrordot (a frízek térítőjét) félkegyelmű, erőszakos fanatikusként. És a pogány papnők golyócskákkal végzett matematikája (wtf?) képes előre kiszámolni a holdfogyatkozást…

A Redbad irdatlan nagyot bukott: 8 millió eurós költség mellett alig 300 ezret termelt vissza.

A kritika és a közönség egyaránt utálta. Nem sokkal a mozipremier után már elérhető volt VOD platformon, ami a végső megaláztatás egy mozifilm számára; megérdemli. Egyedül a színészeket sajnálom: a főszerepben Gijs Naber (Redbad), a fontosabb mellékszerepekben pedig Jonathan Banks (Nagy Pipin), Loes Haverkort (Frea), Jack Wouterse (Willibrord) és Tibo Vandenborre (Martell Károly) sokkal finomabb alakítást nyújtanak, mint amit a film általános túldramatizáltsága mellett várnánk.

Roel Reiné, alias John Rebel rendező egy holland történelmi trilógia középső darabjának szánja a filmet. Az első darab 2015-ben de Ruyter admirálisról szólt; bízom benne, hogy a harmadik darabra, amely Orániai Vilmost mutatná be, már nem kap támogatást.

Csak érdekességként egy-két információ, amivel a film – annak érdekében, hogy Redbadot minél pozitívabb színben állítsa be – látványosan nem foglalkozik. A cologne-i csata volt Martell Károly életének egyetlen veresége, de nem azért veszített, mert Redbad megverte, hanem mert egy rivális frank tábor is csatlakozott az ellenségeihez. (A filmben persze nem harcolhatnak gonosz-gonosz frankok Redbad oldalán.) Később Martell Károly győzte le az addig megállíthatatlan arabokat a tours-i csatában, a világtörténelem egyik legnagyobb jelentőségű ütközetében. Kora egyik legbriliánsabb stratégájaként és taktikusaként méltatják; emellett a feudális Európa szerkezetének egyik megalapozója, nagy országszervező uralkodó – és persze nem gyilkolta meg semmiféle unokaöccsét. (Technikailag egyébként nem „király”, mivel névleg a merovingok uralkodtak; a film ilyen bonyodalmakba nem megy bele, simán teljhatalmú uralkodóként kezeli Pipint és Károlyt.)

Magát Redbadot a Németalföld történelmében csaknem elfelejtették; döntésének, hogy ellenáll a keresztény hódításnak, maradandó következménye nem lett. Unokája, Szent Redbad utrechti püspök azonban annál ismertebb: Hollandia egyik nemzeti nagyságaként kórház és egyetem viseli a nevét.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.