A berlini filmfesztivál Arany Medve-díjas filmje, az Alcarràs hiába játszódik a címadó spanyol faluban, olyan érzésünk van, mintha közelről ismernénk a létfenntartásért küzdő szereplőit.
Mit tehet egy mezőgazdász, ha elveszik lételemét, a földjét? Hogyan lehet a legkeményebb időszakban, a szüret közepén megküzdeni egy súlyos egzisztenciális és családi válsággal, ha közben egy pillanatra sem állhat le a munka? Carla Simón filmjének premisszája mérhetetlenül nyomasztóan hangzik és nem is egy felemelő történet, ugyanakkor a rendező végtelen empátiájának és autentikus ábrázolásmódjának köszönhetően az Alcarràs távol áll egy tipikus „nyomorpornó” fesztiválfilmtől.
A katalán Simón első nagyjátékfilmje, az Estiu 1993 (angol címe: Summer 1993) erős rendezői bemutatkozás, egyben egy tipikus „így jöttem” film volt, ami az alkotó gyerekkori emlékeiből táplálkozik. A 2017-es Berlinálén a legjobb első filmnek járó díjat nyerte el vele, következő nagyjátékfilmje, az Alcarràs pedig már a fődíjjal térhetett haza öt évvel később. Mindkét film egy krízishelyzetben lévő család drámájáról szól, ám míg az Estiu 1993 hatéves főhősének a szülei halálát kell feldolgoznia,
az Alcarràs szereplői a földjük elvesztése iránt érzett gyásszal próbálnak megbirkózni.
A Solé család generációk óta él mezőgazdaságból, köszönhetően egy régi egyezségnek: amikor a Solék elrejtették a pincéjükben a nagybirtokos Pinyolokat a spanyol polgárháború idején, azok hálából megengedték nekik, hogy műveljék az Alcarràsban lévő barackosaikat. Azonban a legfiatalabb Pinyolt nem érdekli a szóbeli egyezség, amit a dédapja kötött: napkollektor-birodalmát akarja növelni a barackos területén, ezért a Solé család csak egy utolsó nyári szüret erejéig maradhat a birtokon. A barackos közepén fekvő házukat ugyan megtarthatják, de az azt körülvevő végtelen gyümölcsfák napjai meg vannak számlálva.
A család férfi tagjai eltérő módokon reagálnak a helyzetre: a nagypapa nem hajlandó beletörődni, hogy a régi barátság véget ért és próbálná megpuhítani az ifjabb Pinyolt; a családapa kevés napszámossal, a teljes fizikai leépülést kockáztatva próbálja kihozni a maximumot az utolsó szüretből; a munkába bevont tinédzser fia élvezi a helyzetet, hogy végre hasznosnak érezheti magát; a sógora pedig inkább elmegy a napkollektor-mágnás Pinyolhoz dolgozni. A valaha egységes család kezd széthullani, a legkisebb kislány nem érti, miért nem játszhat többé az unokatestvéreivel, a kamaszok lázadnak, a feleségek frusztráltak, mindeközben az alcarràsi mezőgazdászok folyamatosan tüntetnek a lehetetlen munkakörülmények miatt.
Simón filmje súlyos élethelyzetben lévő emberekről szól, mégsem nyomasztó.
Persze az örökké napsütéses mediterrán közeg is közrejátszik, de elsősorban a rendező érzékeny odafordulásának köszönhető, hogy Alcarràs melegséget áraszt magából. Mintha ismernénk ezeket a szereplőket, mi is velük szednénk a barackot a tűző nyári napon, hogy utána egy dolgos nap után a családi asztalnál összeülve, egymás szavába sztorizzunk jókedvűen a vacsora közben. A hitelesség érzése annak is köszönhető, hogy Simón helyi amatőr színészekkel dolgozott, akik egytől egyig fantasztikusak (még a gyerekek is), de különösen a családfő Qumetet alakító Jordi Pujol Dolcet.
Qumet egy másik rendező keze alatt a toxikus maszkulinitás elrettentő példájává vált volna, hiszen egy segítséget sosem kérő, makacs macsó férfi, aki csak saját magában hisz és a saját feje után megy, érzelmeit pedig képtelen kifejezni a szerettei felé. Simón ábrázolásában viszont egy esendő, szerethető figura, akiért drukkolunk, hogy még időben térjen észhez és engedje a családjának, hogy támogassák őt. Ő járja be a legfontosabb karakterutat a filmben, de az Alcarràs minden szereplőjét végig izgalmas figyelni. A családtagok közötti dinamikák kidolgozottak, és annyira természetesen viselkednek, hogy néha tényleg olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk.
Bár az Alcarràs megidézi Csehov Cseresznyéskertjének történetét, ezek az emberek nagyon távol állnak az orosz drámaíró tétlenül sopánkodó karaktereitől.
Ők legfeljebb percekre engedhetik meg magukat, hogy a barackoson végignézve búsuljanak a közelgő veszteségen, hiszen a munka egy percre sem állhat le. Simón filmje nemcsak egyetlen fiktív család tragédiájáról szól, hanem egy nagyon is valós jelenségről. Sok család került és kerül hasonló helyzetbe, mint Salóék, de az Alcarràs általánosságban is beszél arról, hogy mennyire kiszolgáltatott az agrikultúrával foglalkozó réteg, hogyan válik egyre kizsákmányolóbbá és fenntarthatatlanabbá a földművelés.
A Solé család egy konkrét határidőig, nyár végéig foglalkozhat mezőgazdasággal, de a küzdelmükben nem nehéz meglátni a teljes szektort fenyegető veszélyt, amit a klímaváltozás jelent. Ami ezúttal nem is a kiszámíthatatlan időjárásban nyilvánul meg: ilyennel is ritkán találkozunk, hogy a zöld energia jelenti a gonosz gépesítést, de az Alcarràsban tényleg elkeserítő a kontraszt a zamatos gyümölcsökkel teli fák és az üres mezőkre helyezett napkollektorok között. A film óda a földművelés mesterségéhez: bármeddig elnéznénk, ahogy a Saló család tagjai szerető szakértelemmel választják ki és szedik le az érett fügéket és barackokat a fáról.
Az Alcarràs alapkonfliktusában ugyan hangsúlyos szerepet játszanak a társadalmi és gazdasági körülmények, de itt igazából nem a kérdés, hogy a Solé családnak sikerül-e megtartani a földet – ezt a harcot már a film elején elveszítették. A tét az, hogy ebben a nehéz időszakban szétszakadnak-e vagy sikerül valahogy megtalálniuk újra a közös hangot. Simón keserédes lezárása tartózkodik mindenféle olcsó happy endtől vagy szentimentális lózungtól, mégis megható. Akárcsak a Solé család, mi is sajnáljuk, hogy jövő nyáron nem térhetünk vissza még egy szüretre.
Az Alcarràs 2022. december 8-tól látható a magyar mozikban.
