Mivé lesznek a diszfunkcionális, különc családban felnőtt gyerekek? Az igaz történeten alapuló Az üvegpalota a megbocsátást és az elfogadást élteti, miközben nem titkolja, a srácok milyen tapasztalatok árán jutottak el idáig.
Jeannette Walls 2005-ös önéletrajzi regénye, a magyarul is megjelent Az üvegpalota (The Glass Castle) azért keltett igazán nagy feltűnést, mert egy sikeres újságírónő addig eltitkolt, nagy szegénységben telt és szörnyű kalandokkal teli gyerekkoráról szólt. A bestsellerből szinte a megjelenése pillanatától filmet terveztek (2014 környékén Jennifer Lawrence-t szánták főszereplőnek), az adaptáció végül 2017 nyarán érkezett meg az amerikai mozikba.
A fiatal hawaii rendező, Destin Daniel Cretton neve itthon alig ismert: első nagyjátékfilmje, a beszédes című I Am Not A Hipster nem jutott el hozzánk, és a második Átmeneti állomást (Short Term 12) is mindössze a 2014-es Titanicon mutatták be. Abban ugyancsak Brie Larson volt a főszereplő, és egy hasonlóan formabontó közösség (egy gyermekotthon) életének végletekkel teli dinamikáját, mindennapos káoszát ábrázolta. A vérbeli indie rendezőnek számító Cretton harmadik nagyjátékfilmjével, Az üvegpalotával tehát ismerős terepre tér vissza.
A két idősíkot váltogató, ütköztető történet főszereplője egy különc, diszfunkcionális család az alkoholista, jég hátán is megélő apával, az önmegvalósító művész anyával és négy elhanyagolt gyerekkel. A főszereplő Jeannette (az írónő alteregója) felnőttként elegáns újságíró – és bár mindent megtesz azért, hogy elhatárolódjon a félig hajléktalanként élő szüleitől, ez mégsem lehetséges teljesen. Párhuzamosan láthatjuk a fiatal nő emlékeit a nélkülözéssel, rengeteg konfliktussal, de ugyanennyi hippi kalanddal teli gyerekkoráról, illetve a jelen küzdelmeit a saját identitásával és a család szellemi örökségével.
Az üvegpalota mintha a közelmúlt két emlékezetes indie családi filmjét, a Captain Fantasticot és a The Meyerowitz Stories-t ötvözné –
ugyanakkor pont az az egyediség és többlettartalom hiányzik belőle, ami e kettőt igazán kiemelkedővé tette. A Walls család életmódja a Captain Fantasticot idézi az öntörvényű, a társadalomtól minél inkább függetlenedni vágyó apa, és az őt bálványként tisztelő gyerekek lassú eltávolodása miatt. Ugyanakkor Matt Ross filmjét pont az ambivalenciája tette izgalmassá: értékesebbnek tűnt a család különc értékrendje, mégsem lehettünk biztosak benne, hogy jó ez az elszigeteltség a gyerekeknek, hiszen a „való életben” életképtelennek bizonyultak. Az üvegpalotában viszont az első perctől egyértelmű, hogy az örökös vándorlás, a nemtörődöm szülők és a nélkülözés árt a gyerekeknek. A film központi metaforáját jelentő, mindig megígért, de soha el nem készülő álomotthon, az üvegpalota egyszerűen nem kínál elég erős alternatívát ahhoz, hogy a gyerekek naivitását átvéve higgyünk az apa, Rex Walls tündérmeséiben. Noah Baumbach filmje pedig a diszfunkcionális családból való, felnőttként különböző válságokkal küzdő szereplők miatt hasonlít Az üvegpalotára – ugyanakkor a The Meyerowitz Stories megdöbbentőbb titkokat és különlegesebb karaktereket vonultat fel, egyszerre elrugaszkodottabb és valószerűbb Cretton darabjánál.
Az üvegpalota – kissé édeskésen – a megbocsátás és az elfogadás filmje, és mint ilyen, érdekes folyamatokat mutat be. Rex igazi meseországot teremt a gyerekeinek, akik karácsonyra az égboltról választhatnak maguknak csillagot ajándékként, és a sivatagban táboroznak, mikor éppen úgy tartja kedvük. Ugyanakkor az állandó pénztelenség és létbizonytalanság, a nemtörődömség és az alkoholizmus életveszélyessé teszi a látszólag gondtalan, kalandokkal teli gyerekkort. A film érzékenyen ábrázolja, ahogyan a négy gyerek fokozatosan elhidegül a szüleitől, míg végül hősök helyett ellenségeknek tekintik őket. A jelenben aztán ez a megtagadás is árnyalódik: ki úgy próbál leszámolni a rokonsággal, hogy az ország másik végébe költözik, ki pedig a tüntetően pedáns életmódjával lázad – egy darabig. Ugyanakkor a film egyik apróbb hiányossága az, hogy erősen Jeannette-re koncentrál, a testvérei gyerek- és felnőttkori jelleméről, sorsáról csak futólagos benyomást szerezhetünk.
Ennél furcsább hiba, hogy a könyvhöz képest Cretton több ponton látványosan finomít az eseményeken:
itt nincs szemétből guberálás, fegyverrel fenyegetőzés, és az is kimarad, hogy Jeannette húga egy ponton meg akarta késelni az anyját, majd a pszichiátriára került. Cretton filmje drámai számvetés helyett inkább sírva nevetős indie mennyország: a pozitív végkicsengés mintha szándékosan feledtetni akarná, hogy ezek a szülők tényleg felelőtlenek voltak, a gyerekek pedig csak maguknak köszönhették, hogy épségben megérték a felnőttkort.
Aki viszont egyértelműen kiragyog ebből a pasztellszínű családtörténetből, az Woody Harrelson – nem csoda, hogy a 2017-es szerepei közül a filmes világ csak a Három óriásplakát Ebbing határában-ra figyelt fel, ugyanakkor karizmája ezt a filmet is betölti. Rexként egyszerre vonzó és taszító, zseniális és ostoba – ha valami miatt, hát az ő alakításáért mindenképpen érdemes megnézni Az üvegpalotát.
