Kritika

Amikor a gyerekgyilkosság gondolata is magyarázható – Baby Ruby

Kit Harington, Noémie Merlant és Gabriella Reese Thompson a Baby Ruby című filmben

Mit gondolsz egy olyan anyáról, aki meg akarja ölni a saját gyermekét? Szörnyű, igaz? A Baby Ruby című film azt mondja, sokkal több ilyen eset van, mint gondolnánk. És az orvosok is ezt mondják.

Képzeld el, hogy betoppan egy személy az életedbe, akit mindenki – köztük te is – csodál és körülrajong. Tényleg egy megtestesült álomnak tűnik az illető, ám szép lassan rádöbbensz, hogy kezdesz elhalványodni, eltűnni mellette. Mindenki vele foglalkozik, őt ajnározza, téged pedig legfeljebb irigyel, hogy milyen mázlista vagy… hogy te vagy az anyja.

A jelenséget, amit ilyenkor az újdonsült anyák átélnek, postpartum, azaz szülés utáni depressziónak, „divatosabb” nevén baby bluesnak hívnak. Pontosabban ha csak néhány napig tart, akkor baby blues, ha két hétnél tovább, az már szülés utáni depresszió. A statisztikák szerint az előbbit a legtöbb nő átéli, míg utóbbit „csak” minden kilencedik. Mégsem sokat hallani róla. Éppen ezért nagyon fontos a színésznőből rendezővé avanzsáló Bess Wohl első filmje, a Baby Ruby, ami pontosan erről beszél.

Méghozzá emlékezetes, gördülékeny és nagyon hatásos módon.

Jo (Noémie Merlant) afféle életmód blogger, akinek sikerült egy egész stábot foglalkoztató üzletté fejlesztenie az életéről szóló oldal készítését. Marketingesekkel teletűzdelt maroknyi csapatának vezetését azonban képtelen lenne másra bízni, így még várandóssága utolsó napjaiban is megállíthatatlanul posztol, szervezi saját babaváró buliját és mindenben a tökéletességre törekszik. Már ami a külsőségeket illeti.

Noémie Merlant a Baby Ruby című filmben

Valójában azonban egyáltalán nem készül az anyaságra, nem tartja nagy dolognak. Jön a baba, de az élet megy tovább a szokásos mederben – gondolja az utolsó pillanatig. Aztán kisvártatva valóban megszületik Ruby (a csodálatosan cuki Gabriella Reese Thompson), Jo pedig egyre kevésbé találja a helyét a hétköznapokban. A baba folyton sír, a nő pedig egyre kialvatlanabbul próbálja az ösztönei szerint megnyugtatni – inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Férje, Spencer (Kit Harington) sem tud okosat mondani, csupán erőtlenül ajánlgat egy generációk óta bevált szakkönyvet, ám Jo biztos benne, hogy magától is rájön, mit akar a gyermeke.

A tökéletesen kordában tartott közösségi médialétből tehát az egyre nagyobb kontrollvesztés valóságába csöppen a Baby Ruby főhőse, segítséget kérni viszont egyszerűen képtelen.

Valószínűleg azért, mert nem is nagyon van kitől. A lány szülei még csecsemőkorában meghaltak (ami valószínűleg egy nagy adag kötődési és bizalmi problémát is a vállára rakott egész életére), anyósával (Jayne Atkinson) pedig közel sem felhőtlen a viszonya. Így tehát kényszeredetten hajszolja bele magát a „jó anyaságba”, ám a kimerültségen, és az annak következményeként jelentkező hallucinációkon kívül nem igazán ér el mást.

Az igazán nagy baj akkor kezdődik, mikor ezek a képzelődések elkezdenek elhatalmasodni rajta, és először félni kezd saját csecsemőjétől, majd valósággal ellenségének tekinti az apró sírógépet. Biztos benne, hogy Ruby bünteti őt, ha csak egy percig is nem vele foglalkozik, ezért megvon magától minden szabadidőt és kikapcsolódást, ezáltal pedig egyre mélyebbre süllyed az őrület és depresszió bugyraiba. 

Minderre ráadásul nemcsak az erősít rá, hogy az apjánál azonnal megnyugszik a baba, anyósára pedig rendszerint rá is mosolyog, hanem az is, hogy a szokatlanul korán fogat növesztő csecsemő megharapja, és a fülbevalóját is kitépi a füléből. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az őt körülvevő anyák mindegyike roppant boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik, miközben ő egyre lepukkantabbá, kimerültebbé és elveszettebbé válik. 

Noémie Merlant a Baby Ruby című filmben

Noémie Merlant elképesztő mimikájában egyszerre van jelen a kétségbeesés, a rémület és az idő előrehaladtával bizony egyre inkább az őrület is. Jól láthatóan egyáltalán nem érti a világot, amibe egyik napról a másikra csöppent. 

Fogalma sincs, miért kellene megennie a méhlepényt, miért sír állandóan a gyereke, és miért akarja mindenki az ő vesztét.

Kívülállósága némiképp francia származásával is tematizálódik, ám a filmet operatőrként jegyző Juan Pablo Ramírez képei beszédesek csak igazán: a nőt legtöbbször egyedül látjuk, zárt térben vagy más keretek közé szorítva (ablakkeret, autószélvédő stb.). A fenyegetettséget ráadásul egyfajta testhorror irányba is elviszik a készítők az apa hentes mivoltával: az időnként itt-ott felbukkanó véres húscafatok közelképei önmagukban fenyegetően hatnak. A szétesés, a képzelet és valóság teljes összemosódásának képei pedig olyan elemi erővel hatnak az addigra már teljesen a történet hatása alá került nézőre, hogy a film utolsó harmada már fojtogatóan fullasztóvá és nyomasztóvá válik.

Az előzetes alapján akár a Rosemary gyermeke párdarabjának is tűnhet Bess Wohl alkotása, és nyomokban talán valóban megidézi a ‘68-as klasszikust (anyaság tematizálása, képzelet és valóság keveredése), ám hamar világossá válik, hogy Polanski horrorremekével szemben itt egy sokkal földhözragadtabb thrillerrel van dolgunk, melynek főhőse bármelyik újdonsült édesanya lehetne. A szülés utáni depresszió beszédtémává tétele miatt mindenképp fontos film a Baby Ruby, ám a thrillerek között saját jogon is tisztességgel megállja a helyét.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com