Damien Chazelle ötödik mozifilmjével nagy fába vágta a fejszét: a hollywoodi határhelyzetben játszódó Babylon mértéktelenül ambiciózus alkotás, de másként nem is volna értelme elmesélni a mértéktelenül ambiciózus szereplőinek történetét.
Mióta világ a világ, a nosztalgia hamis csábereje meghatározza a gondolkodásunk. Régen minden jobb volt, az újabb korok csak a régiek olcsó másolatai, kivesztek az igazi értékek, az erkölcs, a valódi művészet, a tudás és a szépség. Mi sem állhatna távolabb a Babylontól, mint hogy ezeket állítsa, hiába óda a húszas évek filmgyártásához, sztárjaihoz és életmódjához. Damien Chazelle ugyanis a nehezebb utat választja, mint a szemérmesen nosztalgiázó, kedélyes, „csak a szépre emlékezünk”-filmek, élükön a szintén ebbe a korszakba repítő A némafilmessel. Hazanavicius formai bravúrja szintén a némafilm-hangosfilm közötti váltás köré épített érvényes és átérezhető drámát, de az amorózó karrierjének apró hullámvölgye babazsúr a Babylon pokoljárásához képest, amelyet vad orgiák, perverziók és mindenféle testnedvek árasztanak el, tobzódunk a szexben, drogokban, alkoholban és erőszakban. Meg persze a filmekben, amelyek ki tudja, mi miatt, de még ezeknél is nagyobb élvezetek.
A tökéletest, a tisztát, a szépet könnyű szeretni és könnyű vágyakozni utána, Chazelle viszont azt mutatja be, hogy a glamúr mögötti mocsok is lehet ellenállhatatlan, a züllöttség is hiányozhat. Igen, a hedonizmus undorító és ijesztő, mégis szomorúan hiányzik a kispolgári gondolkodásunkból az élvezetek gátlástalan habzsolása. Milyen lehet félelem nélkül élni, mindent magunkba tömni, majd kihányni és még arccal bele is zuhanni? Nem sztárrá válni, hanem sztárnak születni? A Babylon megmutatja. Akárcsak a bibliai városban, ennek a sátán uralta új Babilonnak a lakói is Istennel dacolva a magasba törnek, így természetesen osztályrészük a pusztulás. Sebaj, azért volt pár jó évük, szép pillanatuk.
Nem tétlenkedtek.
A Babylon úgy szippant be a száz évvel ezelőtti Roaring Twenties-be, úgy festi fel egy letűnt aranykor képét, hogy közben nem titkolja annak megbotránkoztató vonásait sem. Úgy siratja mindezt, hogy nem tagadja: a fejlődés, a változás elkerülhetetlen. És épp az lesz az igazán taszító, aki nem képes alkalmazkodni az új idők új erkölcseihez, hanem szó szerint földalatti mozgalomban hódol a régi élvezetek torz maradványainak. Akárcsak az Alkony sugárútban – amelyet többször, többféleképpen is megidéz a film –, a Babylonban is tragikus az elmúlás, miközben ennek nem felismerése: groteszk.
A Babylonban a mozi nem maga az élet (ahogy sok nagyotmondó film állítja), hanem fontosabb annál. A főhősök képtelenek létezni a filmek nélkül, alárendelik a saját jelentéktelen személyüket valami nagyobbnak: egy sztárperszónának, egy karriernek, tengernyi jobb-rosszabb filmnek, amelyek képesek hatást gyakorolni a nézőkre és a világra. Vagy pillanatok alatt feledésbe merülnek és a semmibe vesznek. Előfordul. Chazelle karakterei a filmek varázslatának megszállottjai, ám a hasonló nosztalgikus-idealisztikus filmekkel ellentétben (mint például a Cinema Paradiso) ezt a varázslatot mindenestül vágyják, és nem bánják, ha a bűvészmutatvány közben örökre eltűnik a nyúl a kalapban vagy kettéfűrészelve marad a nő. Briliáns megoldás, hogy a film elején elhangzó világmegváltó gondolatoknak és nagyravágyó reményeknek a befejezésre lesz valódi súlya és tartalma.
Amikor már minden elporladt – kivéve az emlékek.
Könnyű lenne azzal vádolni a Babylont, hogy semmi újat nem állít, ráadásul totálisan érdektelen és elavult rétegtémákon kesereg, pedig egyik sem igaz. Damien Chazelle legmeglepőbb állítása talán az, hogy voltak, akik az Ének az esőben-t tragédiaként nézték – a saját tragédiájukként, az életük idealizált változataként, amelyben minden így volt, de mégsem. Másfelől Chazelle a némafilm-hangosfilm váltással nemcsak a médium megváltozására fókuszál, hanem az erkölcsi normák eltolódására is – néhány szabad év után ugyanis a harmincas évek elején a Hays-kódex új eszményeket hívott életre, a húszas évek szabadossága és vadsága pedig taszító lett. Ezáltal azok is, akik ennek megtestesítői voltak. A film szerint míg a rendezők könnyebben adaptálódtak, a kicsapongó életükről híres sztárok nemkívánatos személyekké váltak. A harmincas évek fordulójára tehát nemcsak a karrierjük, de az életmódjuk felett is eljárt az idő.
Chazelle filmje páros lábbal száll bele a napjaink Hollywoodját is meghatározó a prüdériába, abba a retrográd, szemellenzős óvatoskodásba, amely a kreatív szabadságot és a természetes ösztönöket korlátozva kínál sosemvolt, műanyag ideálképet, figyelmen kívül hagyva olyan forradalmakat, amelyek ennél sokkal tovább tolták már a médium és a társadalmi elvárások határait.
A film három főhősének különböző sors jut: a kifutófiúból stúdióvezetővé váló Manny (Diego Calva) szépen lépked a ranglétrán, és csak a saját morális döntései fordítják vissza. Az önjelölt sztárszínésznő, Nellie (Margot Robbie) képtelen megbirkózni a változó elvárásokkal, hiszen lételeme a káosz, a bulizás és a szerencsejáték, de ma már a vásznon is konszolidált dívákra vágynak. Az egykori bonviván, Jack Conrad (Brad Pitt hidegrázós pillanatokkal teli alakításában) pedig ráébred, hogy az a világ, amelyben ő otthon érezte magát és a királya lehetett, már a múlté, ő pedig menthetetlenül kiöregedett. A valós személyekből és motívumokból összegyúrt figurák, a felvillanó forgatások és az anakronizmusoktól sem mentes közeg egy olyan pezsgő, csodálatos világot rajzol ki, amiből mára már semmi nem maradt.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Babylon Chazelle első felnőtt filmje,
nemcsak a 18+-os megközelítése, hanem a témája miatt is: a halandóság firtatása mellett a világról is állít valami nyugtalanítót és kiábrándítót, amit a korábbi, önmagukba forduló darabokról (Whiplash, Kaliforniai álom, Az első ember) nem igazán lehetett elmondani. Eközben Chazelle felmutatja az ismeretlen Hollywoodot: a feketék, ázsiaiak, mexikóiak, női alkotók szerepvállalását, azt, hogy az ő hátukon épült fel a bábeli torony, miközben arra kényszerültek, hogy megtagadják vagy elveszítsék az identitásukat a megfelelni vágyás miatt. A sorstragédiák mellett Chazelle-nek olyan éleslátó megfigyelésekre is marad ideje, hogy valójában a némafilm volt a hangos (ordítozás a setben, sodródás a vásári forgatagként egymásra halmozott díszletek között), a hangosfilmek készítése pedig béklyóba verte és pedantériára kényszerítette a művészeket, a forgatáson pedig egy pisszenést sem lehetett hallani. Ami viszont közös: a halálos áldozatok, akik ezért a szent semmiségért áldozták a jelentéktelen életüket, hogy a nevükre senki ne emlékezzen aztán.
A bő háromórás film három részre oszlik: a némafilm vad, őrült káosza után a hangosfilmre való átállás frusztrációját, majd korábbi ideák és ideálok csendes hanyatlását látjuk. Akárcsak a Volt egyszer egy… Hollywood vagy a Licorice Pizza, a Babylon is egy letűnőben lévő álomkorszak megidézésére vállalkozik, atipikus hőseivel mintegy igazságot szolgáltatva azoknak is, akikről nem emlékeztek meg a történelem- és forgatókönyvek. A filmből nem hiányzik a humor sem: az összekacsintós, a megbotránkozós, az elnéző, az önfeledt, az elképedt. Másfelől ez a film is csak arról szól, mint a Kaliforniai álom, hogy van egy fiú és van egy lány, akik hiába akarják nagyon egymást, van, ami ennél a vonzalomnál is erősebb. A kapcsolatot Justin Hurwitz pompás, intertextusokban gazdag zenéje is erősíti, amely a trombita és szaxofon köré épít andalító és földbe döngölő, falhoz szegező jazz-zenét. A Babylon zenéjéből egyszerűen nem elég, nélküle mit sem érne ez az őrült kavalkád.
A Babylon felejthetetlen élmény.
Élő-lélegző textúrák ölelése, technikai bravúrok sora hosszúbeállításokkal és bonyolult koreográfiákkal, intenzív lázálom, ez pedig olyan ritka kombináció manapság, hogy könnyedén feledteti a hibáit is. Nem csoda, hogy megbukott ez a film. Kicsit sok ez, persze. A szerkezet is hagy kivetnivalót – egy idő után egyértelmű lesz a sorminta, egy üvöltözős, drogmámoros partijelenet után egy szemlélődő, lassú következik, na meg a semmiből jövő, sokként ható, naturalista epizódokat is bélyegezhetjük öncélúnak. Ez a film egyértelműen az olyan Ó-Hollywood- és filmbolondokat kényezteti, akik tudják, ki volt Irving Thalberg vagy William Randolph Hearst, és bizonyára a mélyben megbúvó gondolatot, a kézzelfogható és szellemi örökség iránti féltő aggodalmat is csak egy szűkebb réteg érzi valódi problémának. De a Babylont nem zavarja, ha nem értik, hiszen pontosan tudja: száz évvel ezelőtt sem hiába haltak meg az ikonok, nélkülük nem létezne itt ma semmi.
A Babylon január 19-től látható a mozikban.
