Kritika

Bájos balsors – Hétszer lenn, nyolcszor fenn

Hétszer fenn, nyolcszor lenn

Xabi Molia első rendezése, ha egy misét nem is, de néhány dícsérő mondatot egészen biztos, hogy megérdemel. Visszafogott, de érzékeny és hatásos drámával debütált, bizonyítva, hogy mind a forgatókönyvírás, mind pedig a rendezés területén magabiztosan mozog.

A munkanélküliség, a csonka család, a hajléktalanság, az anyagi és lelki bizonytalanság nem kifejezetten újkeletű témák. Megszámlálhatatlan film született hasonló elgondolásokkal. A szomorúságomat nem az újdonság hiánya okozza, hanem éppen ellenkezőleg ezen témák máig ható aktualitása. Évről évre, generációról generációra ugyanazok a társadalmi problémák jelennek meg a művészetek egészen eltérő ágaiban. Az alkotók úgy látszik hiába reflektálnak a civilizált világ évszázados hiányosságaira, néhány egyetértő bólintásnál, alig érnek el többet.

A történet a középkorú Elsa (Julie Gaye) életéről, pontosabban életének tragikus időszakáról szól. A múltjáról csak foszlányokat tudunk meg, de abban biztosak lehetünk, hogy nem most először került két vállal a földre. Alkalmi munkák mellett egy biztos állásért küzd, de útját csalódások és sikertelenség övezi. Képtelen fizetni az albérletét, így végül az utcára kerül. Az elégedetlenség, a düh, a depresszió és a kétségbeesés éjt-nappallá téve szorongatja a lelkét, amit az anyaszerep példamutatási kényszere még nehezebbé tesz. Fia, Étienne (Kevyn Frachon) ugyanis az apánál él. Egy anya számára aligha lehet megalázóbb annál, hogy nem méltó gyermeke felnevelésére. Elhidegülnek egymástól, mert Elsa szégyenében képtelen a fiú elé állni. Pedig Étienne korántsem olyan naiv gyermek már, mint azt a korából gondolnánk és érett empátiával emelkedik felül az anya kudarcain és öleli át, amikor végre találkoznak.

Ez lehet az egyik fény, amely átszűrődik Elsa szürkeségbe boruló hétköznapjain. A másik szintén egy találkozás a bohókás sorstárssal, Mathieu-vel (Denis Podalydes). A romantikus szál humorral és iróniával keveredik, és visszafogottsága tökéletesen simul a drámai történetbe. Akárcsak Julie Gaye elbűvölő színészi játéka, vagy a fakó, kopottas színekkel komponáló operatőri munka. Sok közeli és félközeli beállítást használnak, egyrészt mert sok a zárt térben rögzített jelenet, másrészt pedig mert így érvényesül igazán a karakterek arcjátéka és a szorongás érzését is erősíti. Hétköznapi környezetben forgatták a filmet, de Martin De Chabaneix, a film operatőre így is talált emlékezetes, művészi kompozíciókat.

A drámai konfliktus összetett, a probléma kibontása pedig érzékeny, ugyanakkor precíz és árnyalt. Talán kicsit visszafogottabb is a kelleténél, amit még bátrabb, cinikus humorral ellensúlyozhattak volna. Első nagyjátékfilmnek vitathatatlanul ígéretes, Xabi Molia munkásságát pedig érdemes lesz figyelemmel kísérni.

Értékelés: 7/10

 

 

Hétszer lenn, nyolcszor fenn (8 fois debout / Eight Times Up)
színes magyarul beszélő, francia filmdráma, 103 perc, 2009

rendező: Xabi Molia
forgatókönyvíró: Xabi Molia
operatőr: Martin De Chabaneix
producer: Juliet Gayet
vágó: Sébastien Sarraille

szereplők:
Denis Podalydes (Mathieu)
Julie Gayet (Elsa)
Mathieu Busson (Boni)
Constance Dollé (Cécile)
Kevyn Frachon (Étienne)

IMDb

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com