Kritika

Frankenstein szuperrózsaszín szörnye – Bajos csajok

Régen minden jobb volt, és persze sic transit gloria mundi. Mondhatnánk, hogy túl öreg vagyok már a Bajos csajok remake-jéhez, az alábbi kritikában azonban igyekszem magam megvédeni és bebizonyítani, hogy a hiba az alkotók készülékében van.

Fontos tisztáznunk már a legelején, hogy a negyvenharmadik évemet taposom, így nagyjából akkor tartoztam a történet célcsoportjába, amikor az eredeti Bajos csajok (Mean Girls) 2004-ben kijött. Anno nem láttam a filmet, néhány hónapja pótoltam csak Mark Waters azóta már-már klasszikussá nemesedett tinikomédiáját – ami kifejezetten tetszett. Ez a legárulkodóbb jele, hogy nem én öregedtem meg végtelenül, hanem Samantha Jayne és Arturo Perez Jr. baltázták el menthetetlenül rendezői debütálásukat. A film ugyanabból a 2002-es könyvből, sőt, ugyanabból a forgatókönyvből táplálkozik, mint az idén húszéves eredeti: a mindkét filmben egy tanár szerepében is feltűnő Tina Fey korábban nagyon jó érzékkel kerített Rosalind Wiseman Queen Bees and Wannabes című önsegítő könyvéből történetet, ami aztán akkora siker lett, hogy 2011-ben egy felejthető folytatást, 2017-ben pedig musicalváltozatot is kapott – aminek szintén Fey jegyezte a szövegkönyvét. A legújabb változat a 2004-es és a 2017-es változat kurta-furcsa összegyúrásából lett az, ami: Frankenstein szuperrózsaszín szörnye.

Az alaphelyzet szerint Cady (Angourie Rice) magántanuló volt Afrikában, így tapasztalatlanul csöppen a középiskola kőkemény társadalmi rendszerébe. Hamar felfigyelnek rá a Plasztik lányok és vezetőjük, Regina George (Reneé Rapp). Amikor Cadynek megtetszik Regina exe, Aaron (Christopher Briney), a méhkirálynő egyértelműen kijelöli határait. Cadynek a helyi viszonyokban járatos barátai (Auli’i Cravalho és Jaquel Spivey) segítenek, hogy átvegye az uralmat. 

Tina Fey nem hiszem, hogy (hozzám hasonlóan) érezné a korszellemet:

ahelyett, hogy valóban friss vért öntött volna a történetbe, leforgatta még egyszer ugyanazt a filmet „meglepetésekkel” és „modern” elemekkel fűszerezve. Az eredeti film rajongói csalódva konstatálják majd, hogy a fanservice kínos kikacsintásokból – a jól ismert mondatok megismétlése, néhány korábbi szereplő összeboronálása – és a social media öncélú filmbe erőszakolásából áll, amit viszont igazán szerettek, azt már nyomokban sem találják majd a Bajos csajokban. Például a szerethető karaktereket.

A főszerepet, amit anno (az egyébként egy cameo erejéig most is feltűnő) Lindsay Lohan játszott, ezúttal Angourie Rice ölti magára. Az ausztrál színésznő hiába huszonkét éves még csak, huszonkilenc filmet tud már maga mögött, köztük olyan kasszasikereket, mint a Rendes fickók, a Pókember: Hazatérés és a Pókember: Idegenben. Igazi szomszéd lány, aki még ha nem is annyira karakteres, mint Lohan, legalább annyira jól áll neki a kockás ing – a gond tehát alapvetően nem vele van. 

Regina George szerepét az eredetiben Rachel McAdams alakította.

Ő maga a méhkirálynő, aminek – hiába játszotta már a szerepet a Broadwayen is – a közelébe se ér Reneé Rapp. Az Egyetemista lányok szexuális élete című sorozatból is ismerős színésznő elsősorban énekesként figyelemre méltó, alakítása nem képes azonban azt a pluszt hozni, amit elődje tudott: még a legellenszenvesebb karakterként is szimpátiát ébreszteni. Rapp zseniálisan énekel, de a kifinomult McAdamshez képest igazi trampli, ami sok tekintetben Tom Broecker bűne is, aki jelmeztervezőként botrányos cuccokba öltöztette. (Öregségem újabb bizonyítéka, hogy egyszerűen NEM VÁGOM, hogy a fenébe lehet vonzó egy fiú térdig húzott sportzokniban és papucsban…) Azáltal, hogy Rapp nem képes igazán árnyalni a karakterét, a történet sokat veszt komplexitásából – és nem csak ezen a ponton.

Az egy nagyon fontos tényező, hogy, musical lévén, a film sokat elherdál a karakterépítésre szánható játékidőből a dalokra, amelyek sajnos – bár ez lenne az elsődleges feladatuk – nem tudják betölteni ezt az űrt. Igazán beszédes, hogy a legnagyobb dalokat Regina kapja – pedig elvileg nem is ő a főszereplő –, hogy a férfi főszereplő egy sort nem énekel, és pontosan ennyire jelentéktelen is minden tekintetben –, és hogy az egyik leghosszabb dal a bosszúról szól. Az eredeti filmben az egyensúly a film végére tökéletesen helyreáll, Cady csak egy nagyon rövid ideig veszít utat, a szereplők pedig összességében mind szerethetők.

Itt egy sereg rosszindulatú bully küzd a népszerűségért, és a reprezentációs elvárások megint felülírják a józan észt.  

A 2024-es Bajos csajokat szirupba mártották – mégpedig olyan fajtába, ami megüli az ember gyomrát. Túl színes, túl szagos, túl hangos, és felülreprezentál mindent, amit csak el tudunk képzelni – de legnagyobb gond vele mégiscsak az, hogy hiányzik belőle a legfontosabb összetevő, ami a 2004-es verziót szerethetővé tette: a szív. Volt helye a történetben a barátságnak, a szerelemnek, a valódi önvizsgálatnak – ezeket váltotta le az a rendkívül sok külsőség, ami miatt mi, öregek, azt gondoljuk a Z-generációról, hogy felületesek. 

A film egyetlen valóban értékes része a zenéje: Jeff Richmond és Nell Benjamin remek munkát végeztek – eredetileg már a Broadway darabhoz –, a dalok sok musicallel szemben kifejezetten fülbemászóak, és nemcsak egy-két jobb van közöttük, hanem az egész soundtrack jól sikerült. Csak kár, hogy nem maradtak ott, ahová eredetileg szánták őket…

A Bajos csajok március 7-től látható a mozikban.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com