Fókuszban Kritika

Mikrofonba ordított tányérnácizmus – Band Aid

A Band Aid megkerülhetetlen önismereti és párkapcsolati kérdéseket feszegetett, döntés elé állított, miközben még jót is szórakoztam. Ez valahol a jóféle művészet.

Mihez kell nagyobb bátorság? A változáshoz vagy a maradáshoz? Mit kezdünk felvilágosult értelmiségiként az elméletekkel, amikor épp esik szét az életünk? Milyen szerepeket vagyunk képesek önmagunkra húzni csak azért, hogy ne kelljen szembenéznünk félelmeinkkel?

Anna (Zoe Lister-Jones) és Ben (Adam Pally) egy soha fel nem növő párként szinte az összes létező szerepet és mintát végigjárták pont ezerszer többször, mint ahányszor szerették volna. Ismerik egymást, jobban, mint önmagukat, nincs olyan helyzet, ami nem történt volna meg velük számtalanszor. Elfáradtak.

A film itt kezdődik: a fáradtság után,
a „minden mindegy” után,
a „súlytalan, mert nem hitt, adjunk még egy esélyt”-nél.

Az eredendően író Anna és grafikus Ben a zenét hívják segítségül indulataik megéléséhez, miközben problémáik és sérüléseik verbális formát öltenek. Zeneszövegeik és dallamaik megalkotásával kreatív módon kezdenek el egy folyamatot, amelyben egy lépéssel hátrébb helyezkedve, képesek újra felfedezni és jelentésekkel felruházni közös életük elemeit.

Az Annát alakító Zoe Lister-Jones több filmben tűnt fel, leginkább mellékszereplőként (például a Salt ügynökben), de a Családom, darabokban című amerikai vígjáték sorozatból is ismerős lehet. A Band Aid első önálló rendezése, de nem első tapasztalata, hiszen korábban a Szép kis szakítást és a Lola versust férjével, Daryl Weinnal közösen jegyzik. Függetlenfilmes rendezőként frissen nyúl a már számtalanszor elővett témához, a párkapcsolati krízishez, a dramedy műfaját is színesítve ezzel. A Lola versus, vagy a nem általa rendezett, de sokszor a Lolával párhuzamba állított alkotás, a Frances Ha, érzékeny és empatikus példái a műfajnak, amennyiben a derűs pillanatokban leginkább a szereplőkkel együtt – és nem rajtuk – nevetünk, a keserű helyzetekben szintén velük együtt éljük át a drámát, nem pedig egyfajta megfigyelőként.

A felsoroltaknál azonban nemcsak hatványozottan személyesebb, reflexívebb és öntudatosabb, de mind humorában, mind dramaturgiájában kiforrottabb a Band Aid.

Személyesebb, mert a film a rendezőnő személyes tapasztalásain alapul, a férjével történt közös kollaborációktól kezdve, zsidó származásán át az élet minden területén megélt nőiség kérdéséig. Ebből adódóan reflexív, de nem csak önmaga számára. Folyamatosan eldöntendő kérdésekkel szembesültem, és ha csak egyszer nem válaszoltam legalább némán önmagamnak, lemaradtam. Öntudatos, mert kortárs módon, friss választ adva reagál a nem működő párkapcsolat végtelenszer újrajátsszott toposzára.

Hogy hogyan?

Térjünk vissza a cselekményhez: a film kezdetekor tehát Anna és Ben végtelen+1. vitájába érkezünk az el nem mosogatott tányérok ürügyén. Majd egy gyerekzsúron egyszer csak játékmikrofont ragadva, önmaguk számára is feltűnik egy lehetőség: alapítsanak zenekart és játsszák ki magukból azt, amit másképpen képtelenek elmondani. A zeneszövegekben játszmák, megszokások és tragédiák tűnnek fel, flow élménnyel és ironikusan.

Összegyűjtik Top 10 veszekedésüket, amiből végül Top 12 lesz. Mindezt olyan energiával és erővel teszik, hogy meglepődök, amikor kiderül, Anna és Ben a való életben nem egy pár. A nevük The Dirthy Dishes (Piszkos Tányérok), dobosként maguk közé fogadják a szomszéd Dave-et (Fred Armisen), aki sikeresen végicsinálta a 12 lépcsős az Anonim Szexuális Szenvedélybetegek programot (SAA). „Gyógyult” nimfomániásként, aki gyermekkori traumái egy részét szülei válása miatt szenvedte el, különösen nehezen viseli Anna és Ben veszekedéseit. Mert persze veszekednek. Veszekednek, miközben zsúrra mennek, veszekednek, amikor otthon ülnek és veszekednek zenélés közben. Furcsák, nagyon is, és pontosan tudják, hogy a közös alkotás az utolsó esélyük, hogy feloldják és túljussanak konfliktusaikon.

Az utóbbi időben több olyan filmet is láthattunk, ahol a zene fontosabb szerephez jutott. A Kaliforniai álomban, ahogyan általában a zenés filmekben, a zenének dramaturgiai szerepe van. Ahogyan a Band Aidben is a zeneszámok tökéletesen illeszkednek a dramaturgiai pontokhoz, ezért képesek katarzis közeli állapotot megközelíteni. Rendre leköveti a dallamok hangulata a film cselekményét.

A Band Aid azonban eggyel tovább megy: a zene megjelenésének is hiteles és valós okot ad.

Persze a musicelek többségében szintén hiteles, ha egy darabra való felkészülést látunk a vásznon. De kevés olyan film létezik, ahol a szokványos narratív, már-már hétköznapi sémába képes a rendező hitelesen beleilleszteni a dallamokat, sőt, érdekes és vivid hatást ér el.

Egyetlen mélypontja a filmnek, hogy a gondosan felépített és a felüdítő módon komplex értelmezési kereteket szabadon a nézőre hagyó filmfolyam a drámai csúcspont közelébe egy monológot ékel, aminek egyrészt nincs ott helye, másrészt végtelenül leegyszerűsíti, és részben meghazudtolja a korábban megfogalmazottakat. Ben anyjának értelmezésére utalok, amelyben szó van arról, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról származnak, és úgy általában, már-már bántóan leegyszerűsítve arról, hogy milyenek is a férfiak és a nők. Mindezt úgy, hogy a film többi részében a korábbi filmélményekhez mérten pezsdítően sok tér és idő jut annak, hogy az amúgy mindenki számára ismerős mindennapi, apró jeleneteket igenis újrajátsszák, én pedig újraélem.

Ha képes vagy arra, hogy ezt a monológot meg nem történtnek tekintsd, akkor mindezek ellenére azt gondolom, a film elérte a kitűzött célját, talán többet is. Nem volt célja azonban egy örökre maradandó és végtelen újranézésre sarkalló alkotást létrehozni, sokkal inkább okos humorú, friss, kortárs választ adni egy sokszor helytelenül kezelt jelenségre.

Avatar

Szin Karolina

Rovatvezető - Interjú

Vidéken mindig szerettem volna a helyi videotékában dolgozni. Lenyűgözött a mostmár Taratino-féle, akkor még csak a Szenzációs recepciósból ismert végtelen tudás és rögtönzött válaszkészség. Nemrég itt, Budapesten tettem egy hiánypótló próbát, sikertelenül, épp bezárni készültek. Így hát maradt az egyetem...

Filmek: elég gyermeteg módon, de szeretem az aranyos, régi vágású, szép grafikájú filmeket, animációkat (Tomm Moore, Sylvain Chomet, Gabrielle Vincent munkái). A magával ragadókat (Iñárritu, Malick, Jamin Winans). A kortárs magyart, illetve az ehhez részben viszonyítási pontként szolgáló rendszerváltó alkotásokat. E-mail: hello@karolinaszin.com

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..