Kritika

Banyatankkal az operában – Jonas Kaufmann: Egy est Puccinivel

64af7abb597af8d7a9c59ee559bf7320_lMenő ma az opera mint műfaj? Aligha. Lehetne az? Biztosan. Puccini slágerszerző, Jonas Kaufmann pedig egy jóképű szupersztár – a nézőtéren mégis 70+-osok ülnek elsősorban. Az Egy est Puccinivel sajnos nem tesz hozzá, hogy korszerűbbé tegyen egy megújulásra szoruló médiumot, de arra mindenképpen rámutat, miért nem érdemes nyugdíjasokkal moziba járni.

Kezdjük azzal, hogy én személy szerint imádom Puccinit. A Nessun Dorma minden idők legcsodálatosabb áriája, ami ezredszerre is katarzist okoz. Szeretek operába járni, ha jól csinálják, akkor ez egy nagyon is szórakoztató és felemelő kikapcsolódás lehet. Két éve az Operaház az Ahol kinyílik a világ című imázsfilmjével mutatott rá, hogy igenis lehet új lendületet adni egy idehaza talán kevésbé népszerű műfajnak – a kezdeményezés bevált, a csillárról is lógnak mostanság a színházban. Ez a reklámfilm mutatta meg azt is, hogy az éneklő kövér nő helyét valódi sztárok vették át, és az új generáció hozta magával a maga vérpezsdítő lendületét, fantáziáját és egyéniségét.

Jonas Kaufmann is ilyen újgenerációs sztár. A 47 éves német tenort a The New York Times nem egyszerűen sokoldalú box-office mágnesnek titulálta, de generációjának legjelentősebb énekesének nevezte. Jóképű, tehetséges színész – és arany van a torkában. Mesésen énekel – és ha még ez sem lenne elég, mindezek tetejébe még jófej is.

2015. júliusában az énekes az itáliai nagyopera legnagyobb szentélyében, a milánói Scalában lépett színpadra, ennek felvételéből készült az Egy est Puccinivel, amit maga a főszereplő nevez dokumentumfilmnek a filmet kísérő interjúban. Annak is indul a dolog, az első néhány szám alatt Kaufmann Puccini világába kalauzolja a nézőt fontos háttéradatokat megosztva a komponistáról. Sajnos azonban hamar vége szakad az edukálásnak, és a dokuból máris hagyományos koncertfilm lesz. Nehéz elválasztani egymástól a koncertet és a filmet – most mégis meg kell tegyem, mert pont ez a szétválasztás adhat választ arra a kérdésre is, működhet-e a filmvásznon keresztül egy ilyen esemény.

A koncertről nem érdemes sokat mondani: egy best of Puccini programot látunk a világ egyik legnagyobb énekesétől a világ egyik legcsodálatosabb színházának színpadán egy zseniális zenekarral és Jochen Rieder karmesterrel – szerintem magáért beszél a tény, hogy Kaufmannt ötször tapsolta vissza közönsége. Egyszerűen hibátlan a repertoár és hibátlanul is van előadva – még akkor is, amikor hibázik, Kaufmann annyira szerethető, hogy bármit elnézünk neki.

jonas-kaufmann-ist-der-strahlemann-der-saengerzunft-41-60033476

A kérdés sokkal inkább az, mi jön mindebből át ezen a filmen? Hát sajnos sokkal kevesebb, mint szeretnénk. Bár a Nessun Dorma Kaufmann előadásában is éteri, s a kellemes borzongás most sem marad el, az egész élményt nem nevezném átütőnek. Sajnos a film hangja nem igazán jól kevert, a beszédes részek túl hangosak, a zene ellenben nem tölti ki a teret, és így nem is képes beszippantani a nézőt. Bár a produkció pompás, mégis nagy a távolság a publikum és Milánó között – annyira elég, hogy azt gondoljuk, bárcsak mi is onnan hallgathatnánk ezt a korszakos nagyságot. Azon veszem észre magam, hogy ahelyett hogy a zenére figyelnék, sorba veszem a filmes hiányosságokat. A legklasszikusabb közvetítést látjuk, ha észnél van az operatőr, a cintányérosra ér a kamera a nagy összecsapásra – de nem mindig azt látjuk, ami zeneileg indokolt lenne. Sokkal zavaróbb azonban, hogy a film időnként szétesik, homályos, kifejezetten csúnya a kép néhol, sajnos időnként határozottan tévés a színvonal. Ugyancsak furcsa, hogy ezt az egyébként rendkívül vonzó férfit Brian Large rendező itt-ott képes kifejezetten előnytelen színben mutatni: értem én, hogy a fináléra egy közeli jó ötletnek tűnik, de néha szinte lelátunk az énekes torkán, ami definitíve túlzás.

Nekem nehezemre esett koncertélménynek megélni a látottakat – nem így a Vigadó 95%-ban nyugdíjasokból álló közönségének. Egészen megdöbbentett, hogy ők kifejezetten úgy viselkedtek, mintha ott ülnének az előadáson: a dalok közötti szünetekben pusmogtak, folyamatosan kommentálták a látottakat, csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy tapsolni kezdjenek. Az első húsz percben még folytattam a magam kis szélmalomharcát, hogy csendre intsem a körülöttem ülőket – egy idő után azonban rájöttem, hogy esélyem sincs. Persze lehet, hogy nincs igazam, szemlátomást ők remekül szórakoztak, és a kutyát nem zavarta rajtam kívül a folyamatos alapzaj. Amióta hazajöttem, Jonas Kaufmann loopra van állítva – a koncertélményért azonban legközelebb nem a moziba megyek.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com