A Bárány (Lamb) egy meghökkentő izlandi folklór horror Noomi Rapace-szal, amiben még Tarr Béla is közreműködött producerként. A költői képekben elmesélt történet viszont inkább az érzékeket sokkolja, semmint az elmét.
A Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában bemutatott és az eredetiségéért díjazott Bárány valóban próbál szokatlanabb hangokat becsempészni a maximum tematikailag összehasonlítható filmek azon csoportjába, amit kortárs művészhorrornak hívunk, de a bedobott elemek végül nem állnak össze kellően ahhoz, hogy valóban maradandó eredetiségről beszéljünk. Ettől függetlenül a Noomi Rapace kifogástalan főszereplésével, Valdimar Jóhannsson figyelemreméltó elsőrendezésében készült film olyan sokféle hatást tud kiváltani nézőjéből, hogy a Báránynak mégis fontos hely jut a bizarr horrorjairól elhíresült A24 stúdió húzónevei, például a Fehér éjszakák és A boszorkány között.
Nem véletlenül említettem pont ezt a két filmet: a Bárány Aster második és Eggers első filmjét idézi a bukolikus paraszti-népi környezettel, a helyszín ezúttal azonban a varázsosan félelmetes izlandi táj. Apró gazdaság áll a füves fennsíkon lakóházzal, karámmal, megmunkált földdel, bővizű folyammal és rengeteg juhval, mindezt pedig misztikus ködbe burkolózó havas szirtlánc szegélyezi.
Az embernek joggal lehet itt egyszerre felszabadultság- és bezártság élménye:
vajon ezek az öreg hegyek védelmeznek vagy szép lassan összeroppantanak? Ez a tájban is megnyilvánuló ambivalens hangulat lengi körbe az egész filmet, ami a fokozatosan felépülő feszültség érzetével jár.
A Bárányban gyermektelen házaspár (Noomi Rapace és Hilmir Snær Guðnason) éli rutinszerű mindennapjait a tanyán, nem tudjuk, mi történt velük, csak érzékeljük a kettejük közötti megtört kapcsolódást és a néma távolságot. Természettel való együttélésük, monoton, munkáról szóló életük és a lassan változó, szürkéskék képek hipnotikus időtlenséget teremtenek meg a pár körül. (Nem is véletlen, hogy a rendezőnek példaképet jelentő Tarr Béla executive producerként működött közre a filmben.) Aztán egészen váratlan fordulat történik az egyik állat ellése során, aminek a természete a néző előtt még idegőrlően hosszú ideig rejtve marad, hogy aztán annál nagyobbat szóljon, amikor
abszurd és meghökkentő módon szembesülünk az új családi struktúrával.
Az addig felépített baljós hangulat a Bárány közepén gellert kap, de annyira röhejes az alapszituáció, annyira vészjósló az új helyzet is, hogy az igazi, őszinte fellélegzés nem következik be. Pedig ezen a ponton a Bárány többször rájátszik a józan ésszel teljesen felfoghatatlan történésre, még egy kívülálló szereplő is megjelenik, aki ezen a ponton a leginkább tudja képviselni a néző megdöbbenését és értetlenkedő reakcióival csatornázni a feszültség levezetését. Bár a gyanakvás még ezután is alattomosan a sarokban marad, a felszínen látszólag a helyére billennek a dolgok. Idilli családi élet villan fel, amiben a házaspár érzelmileg visszatalál egymáshoz, hogy aztán az utolsó, riasztóan abszurd fordulat újra szétromboljon mindent.
A néző tehát súlyos hangulatváltozásokon és érzelmi reakciókon megy végig, miközben a Bárány realizmusból abszurdba, majd horrorba megy át.
A mélységet és különböző szimbolikus olvasatokat provokáló jelek ellenben soha nem állnak össze egy értelmezhető egésszé.
A keresztény utalások természetesen nem hiányozhatnak: a bárány mellett a feleség neve (Maria), valamint időnként az ő vizuális megjelenítése és a pajtában kezdődő képsorok a karácsonyi zenével is erre utalnak. De a film alatt elgondolkodhatunk az anyaság és az örökbefogadás súlyos etikai dilemmákat érintő kérdésein, a családi tragédia pszichológiai turbulenciáin vagy általában az ember és a végeredményben kiismerhetetlen természet viszonyán is. Ezek közül egyik téma sem jelenik meg kidolgozva, valódi tartalommal, pedig az utolsó, meghökkentő képsorok valószínűleg mindenkit találgatásra késztetnek: most akkor miről is szólt a Bárány, nyilván szimbolikusan? Bűnbeesésről és bűnhődésről? Talán ez a legegyértelműbben megfogalmazható következtetés, ebben az értelemben pedig olyan, mintha a film egy ősi átok beteljesülése, egy figyelmeztető példázat lenne. Figyelmeztetés, hogy mindenki csak annyit birtokoljon, ami jár neki.
Elég sovány? Direkt geg lenne akkor inkább a Bárány? Ahhoz viszont nem eléggé hisztérikus a katarzis, pedig egy horror esetében ez a minimum. Ott van például az idén Cannes-ban fődíjat nyert Ducournau első filmje, a Nyers, ami egészen szenzációsan párosította a horror elemeket az abszurditással, a mélyebb tartalmat a költői képekkel és mindezt a film végén egy slusszpoénnal fejelte meg. Valdimar Jóhannsson rendező kísérlete azonban jó irányba mutat, és később is érdemes lesz rá figyelni, ha következő filmjénél némi finomhangolással pontosabban tud betalálni.
