Az idei év egyik legnépszerűbb horrorfilmje vált nemrég elérhetővé a Disney+ kínálatában. A Barbár (Barbarian) először a nézői elvárásoknak állít csapdát, végül azonban saját maga áldozatává válik.
Remek évet tudhatnak maguk mögött a horrorfilm rajongói. Idén hosszú múltra visszatekintő franchise-ok (Sikoly, A texasi láncfűrészes mészárlás, Hellraiser) és alkotók (David Cronenberg) tértek vissza, miközben számos szerzői film (Nem, Ők, X, Pearl) és mainstream alkotás (Mosolyogj, Fekete telefon) közül válogathatott a közönség. Ebbe a mezőnybe érkezett az év vége felé közeledve Zach Cregger új alkotása, mely az erősnek mondható felhozatal ellenére is kifejezetten népszerűvé vált a nézők, de még inkább a kritikusok körében. A siker jórészt betudható a film remek marketingjének, kiváltképp az előzetesnek, mely tökéletesen szembemegy azzal a ma dívó trenddel, hogy a film teljes történetét le kell lőni a beharangozó videókkal. A Barbár előzetese éppen csak annyit árult el, amennyire feltétlenül szükség volt, hogy felkeltse az érdeklődésünket, viszont előtérbe helyezett két olyan színészt (Bill Skarsgård és Justin Long), akiket a horrorfilm rajongók a tenyerükön hordanak.
A Barbár alkotói teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy filmjük egy erősen túltelített piacra és egy mindent-látott közönséghez érkezik, ezért tudatosan játszottak a nézői elvárásokkal.
Bill Skarsgård feltűnése eleve nyugtalanító előjel, de a titokzatos, szörnyű múltat rejtő ház toposzát is kismilliószor láthattuk már. Zach Cregger rendező ezekkel a kreatív döntésekkel bizonyos elvárásokat támaszt a nézők felé, akik éppen emiatt néhány meghökkentő fordulattal szembesülhetnek a film során. Ezen fordulatokat nem fogjuk leleplezni a cikk során, de a történet bizonyos aspektusairól érintőlegesen muszáj beszélnünk, hogy érdemben véleményezhessük a Barbárt.
A sztori szerint napjaink Detroitjában járunk, melynek elhagyatott, romos kertvárosi részében, egy magányos airbnb-ben próbál megszállni a fiatal Tess (Georgina Campbell), aki egy állásinterjú miatt utazott a jobb napokat is megélt amerikai városba. Fáradtan, az éjszaka közepén érkezik a házhoz, majd váratlanul egy ismeretlen férfi, Keith nyit neki ajtót. Rövidesen kiderül, valamiért dupla foglalás történt és mivel aznapra már nincs szabad szállás a városban, Tess némi huzavona után végül úgy dönt, hogy a férfival tölti az éjszakát. Az eleinte bizalmatlan és kínos beszélgetés fokozatosan egyre oldottabbá válik, pár óra lepergése alatt pedig elpárolog a gyanakvó légkör.
A film felütése a tipikus horrorfilmes klisékre játszik rá, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
A Barbár vitathatatlan pozitívuma, hogy az első perctől fogva egy kellemesen nyugtalanító, feszültséggel teli légkört teremt, amit tovább fokoz azzal, hogy a történet eleje akár egy romantikus indie-filmként is megállná a helyét. Korábbi tapasztalatainkra alapozva, mindvégig sejtjük, hogy mi fog történni, ám az alkotók végül mégis képesek egy merőben új irányba terelni a történetet. A film látványvilága, zenei palettája és általános atmoszférája szintén hozzáad ehhez az élményhez, mivel lényegesen közelebb áll a már említett indie-filmes esztétikához, mintsem egy tucathorror látásmódjához. Mindez a film többi részére is igaz, a meghökkentő zenei paletta, a műfajok és hangulatok közti hirtelen váltások és a történetet jellemző további meglepetések miatt egészen egyedi élményben lehet részünk, ám mindez csak akkor lehet igazán hatásos, ha képesek vagyunk leválasztani magunkat a logikusan gondolkodó énünktől. A Barbárt nézve ugyanis tucatszám szaladunk bele a legbosszantóbb következetlenségekbe. Azokba a képtelen történésekbe, amik bizony az ócska horrorfilmekre jellemzőek.
Zach Cregger alkotása azért rettentően furcsa képződmény, mert a felszínen egy minőségi arthouse-horrornak tűnhet, ám történetét tekintve a legrosszabb darabokat idézi. A sztori számos olyan kérdést vet fel, amire nincsen logikus magyarázat. Miért marad egy nő egy vadidegen férfival egy házban? Miért nem alszik az autójában? Miért nincsen másik szállás a több mint félmillió lakost számláló Detroitban? (a film magyarázata siralmas). A legégetőbb kérdés azonban az: miért foglal valaki szállást egy köztudottan lakatlan, veszélyes és ijesztő környéken? Egy olyan városrészben, amiről ordít, hogy érdemes messziről elkerülni. Mindez csak a jéghegy csúcsa, a történet további szakaszában még több bosszantó kérdésbe fut bele a néző.
A fenti jelenségre van egy megengedő és egy őszinte válasz: az első szerint a rendező az agyonhasznált horrorfilmes kliséket, illetve ezeket az alkotásokat jellemző sajátos történetszervezést akarta kijátszani. A valóság azonban az, hogy a klisék kijátszásával csak a meglepetésfaktort aknázta ki, a történet hitelességét és hihetőségét azonban teljes mértékben felszámolta. Mindezen az sem javít, hogy a már említett fordulatok hiába meglepőek, valójában csak a sokkhatásra játszanak rá. A kezdeti meglepetés-élmény rövid idő alatt elpárolog és világossá válik, hogy ezeknek a plot twisteknek a narratívára és a központi mondanivalóra gyakorolt hatása csekély. Feltűnésük sokkal inkább hat egy jópofa gegnek, semmint a történetet szervező elemnek. Egy ilyen fordulat során az alkotók a szexuális erőszak szálát is behozzák. Jóllehet, először úgy tűnik, ez a téma a film történetének szerves részét képezi, valójában csak egy alibi arra, hogy a készítők egy széles körben társadalmi vitákat generáló témával tegyék népszerűbbé a filmet.
Ez a döntés inkább tűnik a MeToo-mozgalom kereskedelmi célú felhasználásának, mintsem a szexuális erőszak problematikáját feldolgozni kívánó megközelítésnek.
A megvádolt férfihős karakterének nincsen mélysége, nincs egyéb dimenziója, azon túl, hogy egy öntelt, gyáva figura, aki nem képes szembenézni a tetteivel. A film ezzel kapcsolatban nem állít semmit, csupán progresszívnek, társadalmilag érzékenynek, más szóval élve trendinek akar tűnni.
A Barbár egy kreatív ötletekkel teli, technikailag igényesen kivitelezett, de történetét tekintve bosszantóan bugyuta alkotás. Atmoszférája időnként egészen lebilincselő, de pusztán addig, ameddig egy indokolatlan történés ki nem zökkent minket a lendületből. Legnagyobb erőssége a legkirívóbb hátránya is egyben: meglepő fordulatai ugyanis a film hangulata ellen dolgoznak. Minden egyes jól sikerült jelenetet egy olyan nevetséges pillanat követ, ami zárójelezi a korábbi borzongató élményünket is. Ezen fordulatokat nézve nehéz eldönteni, hogy az alkotók egy különleges horrorparódiát vagy egy komolytalan trashfilmet akartak készíteni. Akármi legyen a válasz, paródiának sajnos nem elég vicces, trashfilmnek viszont nem elég bevállalós.
