Kritika

Hangulatgyilkos – Barbár

Az idei év egyik legnépszerűbb horrorfilmje vált nemrég elérhetővé a Disney+ kínálatában. A Barbár (Barbarian) először a nézői elvárásoknak állít csapdát, végül azonban saját maga áldozatává válik.

Remek évet tudhatnak maguk mögött a horrorfilm rajongói. Idén hosszú múltra visszatekintő franchise-ok (Sikoly, A texasi láncfűrészes mészárlás, Hellraiser) és alkotók (David Cronenberg) tértek vissza, miközben számos szerzői film (Nem, Ők, X, Pearl) és mainstream alkotás (Mosolyogj, Fekete telefon) közül válogathatott a közönség. Ebbe a mezőnybe érkezett az év vége felé közeledve Zach Cregger új alkotása, mely az erősnek mondható felhozatal ellenére is kifejezetten népszerűvé vált a nézők, de még inkább a kritikusok körében. A siker jórészt betudható a film remek marketingjének, kiváltképp az előzetesnek, mely tökéletesen szembemegy azzal a ma dívó trenddel, hogy a film teljes történetét le kell lőni a beharangozó videókkal. A Barbár előzetese éppen csak annyit árult el, amennyire feltétlenül szükség volt, hogy felkeltse az érdeklődésünket, viszont előtérbe helyezett két olyan színészt (Bill Skarsgård és Justin Long), akiket a horrorfilm rajongók a tenyerükön hordanak.

A Barbár alkotói teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy filmjük egy erősen túltelített piacra és egy mindent-látott közönséghez érkezik, ezért tudatosan játszottak a nézői elvárásokkal.

Bill Skarsgård feltűnése eleve nyugtalanító előjel, de a titokzatos, szörnyű múltat rejtő ház toposzát is kismilliószor láthattuk már. Zach Cregger rendező ezekkel a kreatív döntésekkel bizonyos elvárásokat támaszt a nézők felé, akik éppen emiatt néhány meghökkentő fordulattal szembesülhetnek a film során. Ezen fordulatokat nem fogjuk leleplezni a cikk során, de a történet bizonyos aspektusairól érintőlegesen muszáj beszélnünk, hogy érdemben véleményezhessük a Barbárt.

A sztori szerint napjaink Detroitjában járunk, melynek elhagyatott, romos kertvárosi részében, egy magányos airbnb-ben próbál megszállni a fiatal Tess (Georgina Campbell), aki egy állásinterjú miatt utazott a jobb napokat is megélt amerikai városba. Fáradtan, az éjszaka közepén érkezik a házhoz, majd váratlanul egy ismeretlen férfi, Keith nyit neki ajtót. Rövidesen kiderül, valamiért dupla foglalás történt és mivel aznapra már nincs szabad szállás a városban, Tess némi huzavona után végül úgy dönt, hogy a férfival tölti az éjszakát. Az eleinte bizalmatlan és kínos beszélgetés fokozatosan egyre oldottabbá válik, pár óra lepergése alatt pedig elpárolog a gyanakvó légkör. 

A film felütése a tipikus horrorfilmes klisékre játszik rá, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

A Barbár vitathatatlan pozitívuma, hogy az első perctől fogva egy kellemesen nyugtalanító, feszültséggel teli légkört teremt, amit tovább fokoz azzal, hogy a történet eleje akár egy romantikus indie-filmként is megállná a helyét. Korábbi tapasztalatainkra alapozva, mindvégig sejtjük, hogy mi fog történni, ám az alkotók végül mégis képesek egy merőben új irányba terelni a történetet. A film látványvilága, zenei palettája és általános atmoszférája szintén hozzáad ehhez az élményhez, mivel lényegesen közelebb áll a már említett indie-filmes esztétikához, mintsem egy tucathorror látásmódjához. Mindez a film többi részére is igaz, a meghökkentő zenei paletta, a műfajok és hangulatok közti hirtelen váltások és a történetet jellemző további meglepetések miatt egészen egyedi élményben lehet részünk, ám mindez csak akkor lehet igazán hatásos, ha képesek vagyunk leválasztani magunkat a logikusan gondolkodó énünktől. A Barbárt nézve ugyanis tucatszám szaladunk bele a legbosszantóbb következetlenségekbe. Azokba a képtelen történésekbe, amik bizony az ócska horrorfilmekre jellemzőek.

Zach Cregger alkotása azért rettentően furcsa képződmény, mert a felszínen egy minőségi arthouse-horrornak tűnhet, ám történetét tekintve a legrosszabb darabokat idézi. A sztori számos olyan kérdést vet fel, amire nincsen logikus magyarázat. Miért marad egy nő egy vadidegen férfival egy házban? Miért nem alszik az autójában? Miért nincsen másik szállás a több mint félmillió lakost számláló Detroitban? (a film magyarázata siralmas). A legégetőbb kérdés azonban az: miért foglal valaki szállást egy köztudottan lakatlan, veszélyes és ijesztő környéken? Egy olyan városrészben, amiről ordít, hogy érdemes messziről elkerülni. Mindez csak a jéghegy csúcsa, a történet további szakaszában még több bosszantó kérdésbe fut bele a néző. 

A fenti jelenségre van egy megengedő és egy őszinte válasz: az első szerint a rendező az agyonhasznált horrorfilmes kliséket, illetve ezeket az alkotásokat jellemző sajátos történetszervezést akarta kijátszani. A valóság azonban az, hogy a klisék kijátszásával csak a meglepetésfaktort aknázta ki, a történet hitelességét és hihetőségét azonban teljes mértékben felszámolta. Mindezen az sem javít, hogy a már említett fordulatok hiába meglepőek, valójában csak a sokkhatásra játszanak rá. A kezdeti meglepetés-élmény rövid idő alatt elpárolog és világossá válik, hogy ezeknek a plot twisteknek a narratívára és a központi mondanivalóra gyakorolt hatása csekély. Feltűnésük sokkal inkább hat egy jópofa gegnek, semmint a történetet szervező elemnek. Egy ilyen fordulat során az alkotók a szexuális erőszak szálát is behozzák. Jóllehet, először úgy tűnik, ez a téma a film történetének szerves részét képezi, valójában csak egy alibi arra, hogy a készítők egy széles körben társadalmi vitákat generáló témával tegyék népszerűbbé a filmet.

Ez a döntés inkább tűnik a MeToo-mozgalom kereskedelmi célú felhasználásának, mintsem a szexuális erőszak problematikáját feldolgozni kívánó megközelítésnek.

A megvádolt férfihős karakterének nincsen mélysége, nincs egyéb dimenziója, azon túl, hogy egy öntelt, gyáva figura, aki nem képes szembenézni a tetteivel. A film ezzel kapcsolatban nem állít semmit, csupán progresszívnek, társadalmilag érzékenynek, más szóval élve trendinek akar tűnni. 

A Barbár egy kreatív ötletekkel teli, technikailag igényesen kivitelezett, de történetét tekintve bosszantóan bugyuta alkotás. Atmoszférája időnként egészen lebilincselő, de pusztán addig, ameddig egy indokolatlan történés ki nem zökkent minket a lendületből. Legnagyobb erőssége a legkirívóbb hátránya is egyben: meglepő fordulatai ugyanis a film hangulata ellen dolgoznak. Minden egyes jól sikerült jelenetet egy olyan nevetséges pillanat követ, ami zárójelezi a korábbi borzongató élményünket is. Ezen fordulatokat nézve nehéz eldönteni, hogy az alkotók egy különleges horrorparódiát vagy egy komolytalan trashfilmet akartak készíteni. Akármi legyen a válasz, paródiának sajnos nem elég vicces, trashfilmnek viszont nem elég bevállalós. 

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!